Alkotó Szándék

március 26, 2009

Barátok közt – Pálfi György : Nem vagyok a barátod

Filed under: Film — Címkék: , — norubi @ 3:09 du.

A “tiszta, ártatlan gyermekek vs. mocskos, bűnös felnőttek” koncepciót sokan, sokféleképpen felhasználták már. Születtek ezen a nyomvonalon giccses, családi filmdrámák, kőkemény szocio-thrillerek és populáris mesefilmek egyaránt. Pálfi György a maga egyedi látásmódjával, stílusával csatlakozott a modern társadalom gyermek-fétiséből merítő alkotók közé (ne féljünk párhuzamot vonni az Iszka Utazása és a Másik Bolygó c. filmek nemzeközi sikere és a nyugaton dúló adoptációs divathullám között). Persze a Taxidermia rendezője más ösvényen halad. Nem is annyira a gyermekkoról mesél, hősei nem gyermekek. Ugyanakkor kontrasztot állít a gyermekkor és a felnőttk világa között. Ezt úgy éri el, hogy Nem vagyok a barátod c. filmje elé, egy rövidített szummáját tűzi óvodásokról szóló dokumentumfilmjének (mondjuk ki: természet-filmjének). Így az üzenet, bár didaktikus, mindenki számára azonnal leesik. Az kedves kezdőképsorokat nézve már egyértelmű, hogy az “igazi film” még csak ezután kezdődik. És valóban – stáblista, új főcím. Fiatal nő Quimby-t dúdol zenére… Visszapillantó tükörből látjuk arcát és ennél bravúrosabb operatőri technikára nem kell számítanunk a film során. Pálfi pőre dogma-filmet rendezett. Ez a Taxidermia után furcsa lehet, de interjúkból már lehet tudni, hogy következő nagyszabású, látványos filmjének megrendezésére az alkotónak évek múltán lesz csak lehetősége. A Taxidermia után azonban más elvárásaink is vannak az új filmmel szemben.

De előbb lássuk, hogyan is épül fel a film. Kisebb, epizódszerű történeteket látunk mintegy tucatnyi karakter szerepeltetésével. A történetek vékony szálakon, ám masszív rendszert alkotva összefonódnak. Igaz, így sérül a történet realitása, de legalább egy szépen megszerkesztett forgatókönyvet kapunk. Ez mondjuk azért érdekes, mert állítólag improvizációs filmről van szó, tehát a színészek (akiken azért látszik valamennyire az amatőrség, ha nem is bántóan) szabad kezet kaptak a történet alakításában. Ennek ellenére kerek egész az eredmény, ami valamelyest gyanús. Az is igaz, hogy az utca emberének is feltételezünk annyi dramaturgiai érzéket, amivel leveénylhetik egymás közt a szappanopera-fordulatokat, de végül a mondanivaló mégis Pálfira vall. A rendező filmjeire (különösen a Taxidermiára) jellemző a test-kultusz. Test vagyunk, mondja Pálfi… A Taxidermiában mindenki a teste által jut el a “Menyországba”, éri el legfőbb célját. A fiatal preparátor kitömi a saját testét, így a test örökké él. A lélek talán már jóval korábban elsorvadt. A Nem vagyok a varátod-ban ez nem jelenik meg ilyen kidolgozottam. Hogy a testiségnek nagyobb szerepe van az emberek életében, az egyértelmű. A szereplők olyan szocializációs közegben élnek, ahol dívik a testi kizsákmányolás, amelynek csupán mellékhatása  a lelki terror. Nincs szó rról, hogy érzéketlenek. Sírnak, ha megcsalják, átverik őket… Nagyon is vannak érzéseik, csak nem tudnak azokkal mit kezdeni. Magasztos dolgok elérésére nem használják őket. A bosszú az egyetlen magatartás, amelyben realizálódnak érzéseik. Szeretetük nem “tiszta” szeretet, gyűlöletük nem igazi gyűlölet.  Az egyik legérdekesebb karakter Natasa, aki még nem felnőtt, viszont már nem is gyermek. Igazi Y-generációs fiatal, aki túl hamar veszti el gyermekkorát (ahogyan az X-generációs felnőttek túl hamar vesztik el önmagukat és erre túl későn jönnek rá) és nem igazán tud mit kezdeni a felnőttek zavaros világával. Testét árulja, iszik, lop… Miközben otthon fényűzés, szép ház várja. Szülők persze sehol, nem részei a történetnek. Natasa történetének biztosan nem.

A testi-lelki kizsákmányolás realista megjelenítése ellenére  a film nem könyörtelen. Pálfit és úgy általában modern filmművészetet ismerve, lehetett volna az. A rendező játszik is a  nézői elvárásokkal. Akár már a film elején történhetett volna kiskorún elkövetett nemi erőszak (kétszer is kihagyják  a ziccert) vagy gyilkosság (blöff, mint később kiderül). Ám épp azért, hogy nem estek túlzásba az alkotók, a film reális és nem sarkít. Egyetlen pontot leszámítva: a végén csak a gonosz férfiak járnak igazán pórul és a nők megkapják az elégtételt (habár sokkal jobban nem járnak). Ez sem bosszantó sarkítás, a nők “áldozat-szerepével” valószínűleg az amatőr színészek is egyetértettek. Rendező még egy lehetőséget kihagyott: gyermekkorú, gyermeki lélekkel megáldott karaktert nem dobott bele a film helyszínéül szolgáló szocializációs közebe. És ezért utólag hálásak is lehetünk. Fogalmunk sincs (mint nézőknek), hogy miként bántak volna ezek az emberek egy óvodás korú gyermekkel, illetve el se nagyon képzelhetjük, hogy ilyen emberek képesek gyermeket vállalni (pedig képesek, rosszabbak is)…

Pálfi karakterei el vannak veszve a mocsárban, amelyet ők teremtettek. Dalszövegeket dúdolnak együtt a rádióval és próbálnak tanulságot leszűrni a gyér szövegekből. Ők nem tehetnek semmiről… az Óvodában nem tanították meg nekik, hogyan kell érezni.

Érdemes végül megemlíteni a nézői magatartást. Nem véletlen, hogy e cikk nem pusztán a film rovatba került be. Mindenképpen ki akartam hangsúlyozni, hogy moziban láttam a filmet. Moziban az értő néző önkéntelenül is odafigyel a közönség reakciójára. Az óvodai résznél még nevettek sokszor, aztán a felnőtt résznél már megbicsaklottak. Néha akkor nevettek, amikor sírni is lehetett volna… a film végére beállt az általános csend. Ez jellemzi Pálfi minden filmjét: Nevetés, értetlen feszengés majd mély kuss.

A Nem vagyok a barátod nem filmtörténeti mérföldkő, még csak nem is az idei év legjobb filmje (egyébként 2008-as film). Egyszernézős darab, aligha kihagyhatatlan, de megtekintése mindenképp javallott.

Működteti a WordPress.com.