Kreatív labirintus – Szlobodnik Gábor: A bizonytalanság börtönében

Szlobodnik Gáborral a régi, szép Fangoriás időkben ismerkedtem meg, a megboldogult horrormagazin fórumán. Aztán a Dark Corners elindulásával rajzolódott ki a leginkább közös pont az érdeklődésünkben – ez pedig az írás volt. Gábor tudtommal, jóval korábban írni kezdett (de ezt majd Ő elmondja), én csak akkor. Művei már akkor kiforott írói stílussal voltak megírva és várható volt, hogy a fiatal szerző idővel kitör majd az interneten publikáló amatőr írók közül. Számos terv megvalósításába belekezdett, tagja lett a Tinta Klubnak, novellája jelent meg a klub első kötetében, a Pirkadatra Várva címűben, saját kötetet tervez, egy amatőr filmes csoportosulás tagja és végre megjelent régen készülő, nagy alkotása, a cikk témáját képező A bizonytalanság bötönében. Mindemellett Gábor nagy Lovecraft-rajongó, horror-kedvelő, kedves ismerősöm, barátom. A jó viszony ellenére elhatároztam, hogy nem csak a jó dolgokról fogok itt írni, hanem a rosszkról is. A mű azonban nem hagyott sok választást.

Amit először is tudni kell, az az, hogy az A bizonytalanság börtönében nem szokványos regény, hanem egy játékkönyv, ismertebb nevén “lapozgatós könyv”. Azért vonakodtam ezt leírni, mert ebből vélhetőleg mindenki a klasszikus Ian Livingstone-játékkönyvekre asszociál, vagy, ne adj Isten, a Cherubion kiadó változó minőségű, ám leginkább gyatra kiadványaira. Gábor nagy rajongója ezeknek a leginkább fantasy témájú kalandjátékoknak, de műve megalkotásánál egy merőben új koncepciót vett figyelembe. Aki ismeri a fent említett játékkönyveket, az tudja, hogy ezek leginkább a papír alapú szerepjátékokra hasonlítottak abból a szempontból, hogy az általunk irányított karakternek fejleszthető tulajdonságai voltak, ezeket befojásoló “varázstárgyakat” szerezhettünk és esetenként harca keveredhettünk szörnyekkel, más ellenfelekkel. Ennek lebonyolításában egy szintén a klasszikus RPG-re emlékeztető harcrendszer segítkezett, amelynek fő támpillére a dobókocka volt. Minden csata kimenetelét a kockadobás döntötte el, így igen nagy volt a szerencse-tényező, ami elronthatta volna játékélményt, ha nem csal mindenki, kivétel nélkül (nem hivatalos statisztikán alapuló információ – NT).

A bizonytalanság börtönében azonban más utat követ és nagyon remélem, hogy nem az utolsó lépés ezen az úton. Egyrészt a hagyományosan megszokott fantasy (vagy a  még gázabb ál-sci-fi) környezet helyett a műfajban kevésbé kihasznált, lovecrafti-milliőben (tehát a XX.század elejének gótikus rémtörténeteinek világában) játszódik a történet. Másrészt nincs kockadobás, amiért igen hálás lehet az olvasó. A játékot tehát nem a harc lendíti előre, hanem különböző nehézségű logikai feladatok megoldása, bolyongás a felkínált helyszíneken és közben a nagy részletességgel megírt, nagyszerű történet mozaikbarabkáinak összerakása. Ebből a szempontból A bizonytalanság börtönében nem is az asztali szerepjátékokhoz hasonlít, hanem a számítógépes kalandjátékokhoz. A lényeg  azonaban az, hogy a korábban megszokott játékkönyvekénél lényegesen jobb, frisebb élményt nyújt, és ennek számos oka van.

A könyv két nagy erőssége a történet és a logikai feladványok, ezek pedig tökéletes rendszert alkotnak egymással. Már itt elmondom, hogy szerintem ez a mű hibátlan percizitással megszerkesztett, veszettül-szórakoztató kaland, amit vétek kihagyni. A történet eredetileg szokványos, gótikus, okkult, misztikus thriller ám a játékrendszerből fakadó non-linearitás és a kellően sok történeti szál magasan az átlag felé emelik az élményt, amely eleve nem akármilyen. Hihetetlenül izgalmas, fordulatos rémtörténet ez, melyben az író végig fenttartja a feszültséget, amelyet (nem győzöm hagsúlyozni) a játékmenet csak tetéz. Nemhiába elmítem ezt újra és újra, ugyanis szerintem a mű legnagyobb erénye nem más, mint a logikai feladványok precíz rendszere és azoknak, a történet menetére, a karakterfejlődésre gyakorlolt hatása.

Az alap maradt a régi: kis fejezetekből áll a mű, amelyek számozva vannak, a fejezetek végén pedig választanunk kell, merre tovább (ha erre mész, menj a x. fejezetre…). Ilyen módon különböző termeket, szobákat, helyiségeket járhatunk be és kutathatunk át. Ez utóbbival kapcsolatos az eszközhasználat, amelyhez foghatót én még nem láttam játékkönyvben. Kutatásaink során különböző eszközöket találunk, amelyek esetenként számozva vannak. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, milyen eszközök vannak éppen nálunk, így ha dobókockára nincs is szükség, azért egy papír és egy ceruza elkél (ennyi azonban bőven elég lesz). Később ugyanis, minden felszedhető tárgyra szükségünk lesz. Ha a tárgy nincs számozva, akkor vélhetőleg a későbbiek során egy kérdéssel szembesülünk: nálunk van-e a tárgy(Itt hívnám fel a figyelmet, hogy csalni nem érdemes, meg igazán élvezetes dolog a keserves kínok között bekövetkező halálunkról szóló leírsokatolvasni, ha úgy adódik). Érdekesebb azonban, ha a tárgy számozott. Az ilyen tárgyak vagy kombinálhatóak más tárgyakkal, vagy csak egy adott fejezetnél használhatóak. Sokszor nem áll előttünk megfelelő alternatíva, csak a tárgyak számával végzett egyszerű műveletek segítségével juthatunk tovább. A rendelkezésünkre álló helyszín minden szegletét be kel járnunk és át kell kutatnunk és közben érdemes térképet készíteni. Erre különösen a titkos ajtó-keresgélő feladatok miatt van szükség, amelyek miatt bizony gyakran be kell járnunk már sokszor meglátogatott helyszíneket is. El is érkeztünk a játék másik nagy erősségéhez. Ugyanis Gábor ügyesen megoldotta a lapozgatós könyvek nagy hibáját, amikor is visszatérve korábbi helyszínekre, ugyanaz az esemény (ellenfél) fogadott minket, ezt ugyan egyszerű továbblapozással meg lehetett oldani, az élmény sérült ez által. Gábor ezt két féleképpen oldotta meg. Vagy egyszerűen közli, hogy ha jártál már itt, lapozz ide… vagy, ami zseniálisabb: a megszerzett tapasztalatokhoz köti a továbblépés lehetőségét. Ehhez azt kell tudni, hogy a klaszikus játékkönyvek gyakorlatilag nem kezelték az idő dimenzióját. Szóltak ugyan utasítások arról, hogy most pihenhetsz egy órát vagy egy napot, ez csak értékeinkre volt hatással. Ha “egyik nap” egy tóparton találkoztunk egy szörnnyel, “másik nap” ugyanazon a tóparton, ugyanazzal a szörnnyel találkozhattunk. Ha egy teremben volt egy látomásunk, akkor később viszszatérve újra ugyanaz a látomásunk támadt. Ez végképp lerombolta azt az érzésünket, ami A bizonytalanság börtönébennél tökéletesen működik: hogy egy interaktív regényt olvasunk és nem egy “magányos szerepjáték” részesei vagyunk, ahol csak dobálnunk kell a kockákat. A bizonytalanság börtönében története során egyre több és több információt tudunk meg az egyes szám, első személyben elmesélt történet főhősének életéről, hányattatott helyzetének okairól. A történet során személyekkel találkozhatunk, akik információkkal látnak el mindek. Ha visszatérünk olyan helyekre, ahol korábban pl. egy kellemetlen atrocitásban volt részünk, de már birtokában vagyunk a tapasztalatnak, amit szereztünk ez által, akkor nem kell átélnünk újra az atrocitást. Így karakterünk nem csak térben bolyong, de időben is halad és karaktere fejlődik, ismeretei tágulnak. Mindez a korábban már említett, nagyszerű történet kibontakozásában elengedhetetlen.

Végezetül maga a kiadvány szerzői kiadásban jelent meg, tetszetős példány, hangulatos borítóval (bár kicsit jobban örültem volna, ha a könyvön belül szereplő egyik illusztráció került volna  a címlapra, de ennek talán korlátai lehettek). Belül néhány illusztráció van csupán, ebből is látszik, hogy ez komolyabb, felnőttesebb, mint fantasy stílusú rokonai. Irodalmilag (igaz, mint szórakoztató irodalom) is igen igényes, előrehaladásunkkal a történet egyre inkább elmélyül, komorabb lesz, hoszabbodnak a fejezetek és a történet végén vérre menő közdelmekben, egy nagyszerű fordulatban és egy korántsem megnyugtató lezárásban lesz részünk.

Nehezen tudom átadni a könyvvel kapcsolatos érzéseimet, az nem kifejezés, hogy jól szórakoztam: mint kikapcsolódás, mint játék és mint olvasmányélmény is páratlan volt – állandó feszültséggel teli, nagyszerű kaland. Egy komoly szerző, régóta készülő, folymatosan finomított munkája. Néhány dolgon lehet majd finomítani a későbbi hasonló művekben, de fölösleges túlbonyolítani a dolgot, ha így is működik.

Csak a végével “nem voltam megelégedve”. Az addig rendben van, hogy le kellett zárni a történetet, de hogy legalább a perverzek kedvéért ne lehessen visszatérni egy kis bolyongásra…:)