Mintha nyitott szemmel álmodnál… – Avatar

Nemrég Budapesten töltöttem egy hetet és rá kellett jönnöm, hogy Magyarország legnagyobb kisvárosában nem olyan könnyű az élet. Nagy a rohanás és a szenny, a BKV szopás, a Parlament pedig szebb képeslapon. De ha már ott voltam, beteljesítettem egy régi vágyamat és megnéztem végre az Avatart. Most minden részletre kiterjedő kritika következik. Semmi hype, csak a puszta tények.

3D,4D,XD

Látlak Téged!

Az első ilyen nagyon fontos tény, hogy én digitális 3D-ben néztem meg a filmet (bármelyik nap, bármelyik moziban megnézhető így), mert az IMAX-ben márciusig elfogyott már minden jegy (pótolni fogom!). A különbség szó szerint szembeötlő, de lássuk részletesebben, mi is ez a 3D-s mizéria mostanság.

A minket körülvevő világot három térdimenzióban és egy idődimenzióban értelmezzük . Ha pusztán a képről beszélünk, amit látunk, akkor a három dimenzió egész egyszerűen egy olyan közeget jelent, ahol az objektumok magasságukkal, szélességükkel és mélységükkel jellemezhetőek. A fizikusok még hozzátesznek ehhez legalább egy dimenziót (az időt), a matematikusok pedig annyit, amennyit akarnak.

A mozifilmek esetében hamar felmerült a 3D-sítés igénye, ma pedig ott tartunk, hogy a leginkább profitorientál, mainstream darabok szinte mind-mind 3D-ben jelennek meg, mert ezt követeli meg a verseny. Ez a látvány-központú zsánerek előretörését eredményezi. Hazánkban több 3D-s technológia használatos  a mozikban és más szórakoztató médiumok területén. A mindenki által ismert, papírszemüveges megoldás  a legegyszerűbb. Ha valaki pénzt adott anno a Kém Kölykök 3D DVD-re, akkor egy csinos, piros és kék lencsékkel felszerelt szemüveget kapott hozzá. Az ilyen technikával készül filmek sajátossága, hogy a 3D-hatás csak a mélységi különbségeknél érvényesül (tehát a z-tengely menét). Igen, ezek azok a filmek, amelyekben mindig  a képünkbe mászik valami biz-basz. Ennek továbbfejlesztett változata az, amit már minden valamire való kommersz-mozi (a kisebbek is!) támogatnak. Más  a szemüveg, szebb a kép – ez a digitális 3D, melynek minősége a film alkotóitól is függ (mint látni fogjuk, az Avatar ebben is példaértékű), hiszen utómunkával jelentősen javítani lehet a térhatású objektumok tisztaságát. Mindezek felett áll a hazánkban csúcsnak tekinthető IMAX 3D, amelyet én még nem tudtam megcsodálni, de nem hagyhatom ki. Persze tudom, hogyan működik a dolog. Képileg az IMAX abban nyújt többet, hog nem csak a mélységi, de a vertikális tengely mentén zajló eseményeket is kezelni tudja (ezért népszerű téma az IMAX dukukban a repülés/sűlyedés). Ehhez hozzájön a gigantikus vászon és a nagy dőlésszögű nézőtér, a “benne vagyok” élmény elérésére. Az Avatar bizony így nyúthatja a legnagyobb élményt.

Meg kell még jegyeznem, hogy az Avatar eredetileg olyan technológiával készült, amely az IMAX 3D-nél is fejlettebb. A tér minden dimenziójában képes kezelni az objektumokat. Azt, hogy ez érvényesül-e a “szimpla” IMAX-ben, egyelőre nem tudom.

Álmodtam egy világot magamnak…

Mintha nyitott szemmel álmodnál - James Cameron

Az Avatar mindenképpen kellemes csalódást, vagy inkább élmény-többletet nyújt az előzetesekhez képest. Alapvetően ugyanis mindvégig egy Star Wars-szerű techno-fantasynak tűnt és bár valóban dominálnak benne a fantasy elemek, a sci-fi rajongók sem panaszkodhatnak, számos érdekes ötlet található a filmben. Kezdjük a Pandorának nevezett bolygóval, ami egy Földünktől távoli, de ahhoz igen hasonló, élő planéta. Ezeket a tudomány földszerű bolygóknak nevezi, utalva rá, hogy akár élet is kialakulhat rajtuk. Az ilyen égitesteknek több fajtája lehetséges (a földszerűség követelményei szerint). Az egészen földszerű planéták mellett akadhatnak, úgynevezett szuperföldek és (igen) az Avatarban látható földszerű hold is elképzelhető. Eddig tehát stimmel a dolog. Később a terepet átveszik a kissé misztikus, valóban fantasyba illő utalások, melyeket azonban végig körülleng a tudomány szele is. Ami azonban a film legnagyobb erőssége (sci-fi ide, fanatsy oda), az a Pandora bolygó felszínének és élővilágának megjelenítése.

…amit álmodni sem mertem

Alig várom a DVD-t a kimaradt szexjelenettel

Én még soha nem láttam olyan filmet, amiben ennyire részletesen lett volna kidolgozva egy komplett világ. Ne feledjük, hogy a Star Wars sorozat is a később “hozzáköltött” “Kiterjesztett Univerzumnak” hála olyan, amilyen – a millió fajával és bolygójával. Bár csak egy bazi nagy őserdőt láthatunk az egész filmben (amit egyébként a bolygó saját rendszerében való elhelyezkedése is magyarázhat), annak élővilága hihetetlen részletességgel lett megjelenítve. Amellett, hogy szürreális kissé, még reálisnak, tudományosan megalapozottnak is nevezhető. És ami miatt ez a film számomra feledhetetlen, az a rengeteg apró ötlet, amelyet csak a szem-füles emberek vesznek észre (vagy pl. azok, akik nem a sztorira figyelnek). A Pandorán minden állat a Földön élő állatok valamelyikéhez hasonló szerepet tölthet be az ökoszisztémában. Bár a csillagászok szívesen mondogatják, hogy egy idegen bolygó idegen lényei egész máshogy nézhetnek ki, valójában a géneken alapulú evolúció szabályai mindenhol ugyanazok (nem állítom, hogy ezt nem szarták le a film alkotói… sőt, állítom, hogy leszarták – csak érdekesség). A bolygón minden állatnak hat végtagja van (ebből egyébként egyenesen következne, hogy a Na’viknak, a bolygó humanoid őslakóinak is hat végtagjuk legyen, de ez kis szépséghiba). Érdemes megfigyelni az tisztavérű Na’vik és a hibridek (a tulajdonképpeni Avatarok) közötti különbséget. A Na’vik arca sokkal macskaszerűbb és végtagjaikon négy-négy ujj található, míg  a hibridekén öt. Emellett meg kell említeni a bolygót átszövő neurális hálózat ötletét (valamint annak Gaia – pontosabban Ei,va – hitvilággal való párhuzamát) és a Pandorán fellelhető igen érdekes geológiai képződményeket. Olyan apró ötletek ezek, amelyek talán nem érdekelnek egy egyszeri moziba járót, egy sci-fi/fantasy-rajnogónak azonban igazán élvezetessé teszik a filmet és elvonják a figyelmet a gyengeségekről. Mert vannak…

Törpökkel táncoló (by Eric Cartman)

A törénet sajnos nem sok szóra érdemes. Sokak szerint tele van klisékkel, szerintem egy azaz EGY darab klisé az egész film. Az interneten megjelent, Pocahontassal való összehasonlítás több, mint találó. Az alkotók valamiért még szükségét is érezték, hogy kihangsúlyozzák a Na’vik és az amerikai indiánok közötti hasonlóságot (az íjak meg a tollak még renben is lennének, de a szürreális lovakat már túlzásnak éreztem), balamint én nem nem tudok szabadulni tőle, hogy a kék bőrű idegenek mennyire hasonlítanak a World of Warcraft Nightelfjeire, de ez már tuti csak véletlen. Végül még a kommandós mozik alap-kliséjét is felhasználták (szerencsére a késsel támadó mecha-ruhás főgonosz ötlete elég vicces). A színészek alakítása olyan, amilyen. Tulajdonképpen B-kategóriás színészek ezek, a Na’vik nagyszerű játéka pedig szerintem inkább az animátoroknak köszönhető, akik szemmel láthatóan rengeteg időt töltöttek az arcjátékok kidolgozásával.

Látlak téged

Nem véletlenül hagytam a végére a látvány kitárgyalását, ez ugyanis azon tulajdonsága  a filmnek, ami nemtől, kortól való tekintet nélkül érdemessé teszi  a megtekintésre (a 16-os korhatárt egy mozi sem tartotta be szerintem – kb. megfelezték volna a nézőszámot). Nagyon fontos, hogy aki hozzám hasonlóan “szimpla” 3D-ben nézi meg először a filmet, az se érezze nyomoréknak magát. A film így is lélegzetelállító. A legtöbb 3D-s alkotással szemben, az Avatarban nem csak három szinten (előtér, háttér, középtér) látták el az objektumokat 3D-s mázzal. Némely jelenetben szinte minden látható tárgy külön rétegét foglalja el a térnek (érdekes, hogy a földi “bevándorlók” környezetében gyakoribb az ilyen jelenet – a súlytalanságot mutató, kezdő képsorok pl. egészen döbbenetesek). Ne szépítsünk, ezt a filmet a látvány adja el elsősorban, másodsorban a kölönleges milliő… és ennyi. A “végítélet” ellenére azonban az Avatar felejthetetlen élmény és hihetetlen szórakozás. A hatásai egyértelműek: újabb és újabb 3D-s filmek (olyanok is amelyeket a bejelentés után kezdtek 3D-síteni), kiélezett nézettségi harc, talán új Star Wars, persze 3D–ben. Japánban egyébként az Avatar 4D(!!)-ben jelent meg – nem csak színes, de szagos is. 🙂 A nagy térhatás-mizéria hatására Christopher Nolan (Tökéletes trükk, Sötét Lovag) viccelődött a sajtónak: legújabb filmje (az Eredet) legalább 4D-s lesz. Őt ismerve azonban, biztosan a forgatókönyvvel éri el ezt a hatást.

Negatív hatások is lesznek természetesen: az újabb 3D-s alkotások történetei egyre ostobábbak leszek (hiszen nem elvárás egy ilyen filmnél a jó sztori), háttérbe szorulnak a vizuál-orgiát nem kínáló zsánerek és ne feledjük, a művész mozinak egy újabb csapás az, ami nekünk egy életre szóló, felejtehetetlen élmény.  Az ilyen filmek drágábbak is…

De aki látta, az merje azt mondani, hogy nem érte meg!

Korai koncepció

FIGYELEM!!! Linkeket gyűjtök!! Minden Avatarral kapcsolatos, kritika, blogbejegyzés érdekel!!

A közeljövőben feldolgozára kerülő témák:

Stargate Universe, Lost (cikksorozat!), Flashforward – filmismertetők, értekezések

Ultimate Marvel Comics – értekezés a képregények világáról

Mass Effect – minden idők egyik, ha nem A legjobb szerepjátékának kritikája

Keleten a helyzet – Vexille/Wonderful Days

Ha azt mondom, cyberpunk, Te Gibsont mondasz! Akkor sincs azonban nagy baj, ha valami anime jut eszedbe a vad keletről, még nem vagy menthetetlen. A rövid játékidőben gyakorlatilag a cyberpunk teljes esszenciáját szummázó Ghost In The Shell és a kultklasszis Akira mellett már alig akad olyan ázsiai animációs filmremek, amelyet a szőrös szívűek ne sorolnának a “másodvonalba”. Az Ergo Proxy még az elit osztály, az Appleseed újabb részei már nem. Keleten a helyzet változatlan – szinte. Az utóbbi pár évben azonban két igen jelentős cyberpunk-anime is született. Az egyik jelentősége, hihetetlenül friss témaválasztásában rejlik, a másiké abban, hogy nem japán gyártmány.

Egyik sem friss darab. Világuralmat azomban valóban csak az elmúlt 1-2 évben harcoltak ki maguknak – már az elején leszögezem: méltán. Szó sincs róla, hogy újabb mérföldkövek születtek a stílusban, egyszerűen csak újabb adalékkal finomodott a már amúgyis pikánsan fűszerezett étel.

A Vexille 2007-ben jelent meg, hozzánk 2008 végén/2009 elején érkezett, puritán dvd-kiadásban. Teljes egészében számítógéppel generált (CG), szemkápráztató animációval, jól sikerült történettel, melynek leginkább hihetetlenül friss, a jelenkori helyzetre reagáló alapfelvetése lehet érdekes. A viszonylag közeli jövőben a elharapózó biotechnológiai és robotikai kísérletek visszaszorítása érdekében az ENSZ betiltja az ilyen jellegű kutatásokat, mint annak idején az atom-fegyverkezéssel is tette. Mivel Japán élen jár az érintett területeken, nem hódol be a világ akaratának, egyszerűen elzárkózik (ahogy egyébként most is tesz, bár egyelőre nem olyan intenzíven) a szó legszoroabb értelmében. Maga köré szemnek, műszernek áthatolhatatlan falat von és egy évtizedig nem ad magáról semmi jelet. Nem tudja tehát senki, mi folyik  a kulisszák mögött. Amikor azonban egy katonai akció során kiderül, hogy Japán minden képzeletet felülmúló fejlettségre tett szert a biotechnológia terén, egy speciális alakulat azt a feladatot kapja, hogy hatoljon be a lepel mögé és gyűjtsön információkat. Ahogy az lenni szokott: az akció kudarcot vall, alig éli túl valaki, az egy szem főszereplőnek szinte egyedül kell szembeszállnia rosszakaróival annak ellenére, hogy egy komplett felszabadító mozgalom jelentős tagja lesz. Az alapfeltevést (amely meghozta a filmnek az egyöntetű kritikai sikert) és egy roppant találó dramaturgiai fordulatot leszámítva, a Vexille története átlagos, de jól felépített cyberpunk-eposz. Néhol sajnos megidéz olyan klasszikusokat, mint a Mad Max vagy egészen megdöbbentő módon a Dűne, de az ezekből átvett kliséket (mert, minek szépítsük, azok) nem céltalanul használják fel az alkotók, a maguk kis univerzumához igazítják azokat. Mindehhez pompázatos CG-látványvilág kapcsolódik, amely csak az érzelmes jeleneteknél bicsaklik meg, de ott nagyon. Anime-játékfiguráink nem nagyon képesek összetett érzelmeket arckifejezésekkel megjeleníteni. A járművek, robotok és statikus objektumok megformálása azonban hibátlan.

A másik díszes darab, amiről szót ejtek, jóval korábban jelent meg, mint a Vexille, de hazánkba csak nemrég érkezett, az előbbihez hasonló, nem túl gazdag DVD-kiadásban. A Wonderful Days szinte minden tekintetben átlagos, a stílusba (értve itt a cyberpunkot és az animét egyaránt) semmi újdonságot nem hoz, mindazon által filmtörténeti mérföldkő. Ugyanis az első egész estés, mozira szánt dél-koreai rajzfilm. Kezdésnek pedig tökéletes. Nem is anime, modhatnánk, de mivel a japán anime szó semmivel nem jelent többet, mint rajzfilm, ezért maradhatunk ennél. Annál is inkább, mert egyértelmű, ki merített, kitől. A Wonderful Days megidézi a klaszikus cyberpunk-animéket és egy szerintem feledhető ponton még kicsit a steampunkra is rákacsint. Történetének alapvetése ötletesnek tűnik (a hulkadék és szennyezőanyag újrahasznosítására berndezkedett, tolális állam képe érdekes, de sajnos csak ürügy a giccses akció sci-fi-szcénák sorbafűzésére), a történet azonban végig átlagos, bár izgalmas és leköti a figyelmet. Ami igazi erőssége a rajzfilmnek, az a látvány- és hangzásvilág. Nyílván engem minősít, de Én még nem láttam ennyire szépen megkomponált képi és zenei világot egyetlen keleti animációs filmben sem. A CG-háttér előtt, kézzel rajzolt karakterek színészkednek és néhol egy-egy fénykép is betüremkedik a képbe, olyan elképesztő harmóniában egyesülve, amelyhez foghatót alig szemlélhettünk meg eddig. Így fordulhat elő, hogy a film legélvezetesebb részei azok, amikor valaki némán utazik motorral vagy valamivel a gigantikus tájakon keresztül, a gyönyörű képek és a melankólikus zene együtt szívfacsaró. Tudomásom szerint a film, nem jelent meg nálunk moziban, csak DVD-n, ami nagy kár, mert gyöngyvásznon elképesztő élményt nyújthatott.

Amíg a Wonderful Days a cyberpunk műfaj töretlen népszerűségét bizonyítja, addig a Vexille a létezésének jogosultságát, az üzenet örökérvényűségét. A keleti cyberpunk-opuszokra azonban jellemző egy  a stílusban nem hagyományosan jelenlévő szemlélet, mely szerint “nem a gépben van a hiba”… Minden, modern technológiából fakadó bajnak, kibernetikus rákfenének az ember az okozója. Ezt a Vexille mutatja be legtisztábban: monumentális, tudományos alapokra helyezett történetében a megdöbbentő etikai krízis, emberek millióinak kizsákmányolása tulajdonképpen egyetlen ember, hatalomvágyból táplálkozó őrületének eredménye.

Mondhatjuk ugyan, hogy keleten a helyzet változatlan, hiszen igazán új szemléletek nem érvényesülnek, ám éppen ez a két alkotás igazolja, hogy szükségünk van még a múltból vagy akár a jelenkori tapasztalatokból való tanulásra. És ha mégis valami másra vágynánk, ne feledjük: készülőben van a Blame! című (szerintem a valaha megírt legjobb) japán képregénybők készült CG-filmadaptáció, amely remélhetőleg új színt hoz majd a cyberpunk-animék világába – a feketét.

Mit hoz a jövő?

Élet a Marson – A Vörös Bolygó meghódítása

Kedves Látogatók!

Mint azt korábban ígértem, egy kis összeállítással kedveskedem azoknak, akik esetleg készülnének az Élet a Marson irodalmi és szépművészeti pályázatra (lásd: korábbi postok egyike). Nem elsősorban a Mars-kutatásról lesz itt szó, hanem inkább arról, hogy miként kerülhetett a Mars bolygó az irodalmi és a filmes fikciók célkeresztjébe.

Természetesen, ami leginkább megmozgatja  a fantáziát, az a marsi élet lehetősége. Először az 1800-as évek vége felé vetették fel, bizonyos “Mars-csatornák” felfedezése okán, hogy a Marson értelmes élet honol. Ezt a felfedezést (1877) Schiaparelli nevéhez kötik, holott Ő még nem beszélt csatornákról, csak azt közölte  a tudományos körökkel, hogy párhuzamos vonalakat fedezett fel a bolygó felszínén. Percival Lowell, amerikai csillagász vetette fel ezzel kapcsolatban, hogy a felfedezett vonalak csatornahálózatok. Azaz a Marson intelligens élet nyomaira bukkantak. Ma már tudjuk, hogy Schiapirelli csak haluzott. Így jár, aki órákat bambulja az eget.

A következő bazi nagy baloon-hoaxra a hetvenes évek közepéig várni kellett. Addig senki nem vitatta, hogy intelligens életnek nyoma sincs a Marson (kivéve bizonyos köröket, akik kontaktoknak nevezték magukat és végighazudták a XX.századot a hippi mozgalom megjelenésétől gyakorlatilag napjainkig). A Viking (tulajdonképpen az első igazán sikeres mars-szonda) 1976-os felvételein bizony egy majomszerű, de értelmesnek tűnő humanoid arca néz fel ránk, naiv földlakókra. Az a kép igen impozáns, bejárta a világot és jól is néz ki. Én  a pólómra is ráraknám. Aztán ez a lufi tulajdonképpen a mai napig nem pukkant ki, csak már keveseket érdekel. A gyenge minőségű felvételt újabbak és újabbak követték. Mindegyiket támadták  a fanatikusok, mondván: ez az egész csak a kormány(USA) eltussoló-hadjárata. Azért  a legújabb műholdas topográfiák már egész jól bemutatják a Mars-arc, a “város” és “piramisok” térségét (Sydonia-régió), azaz a nagy büdös semmit. Legutóbb valami majomtetemet találtak vagy mit, de ki tudja ezt már követni.

Komolyabb tudósok inkább az élet primitívebb létformáit keresik a Mars bolygó felszínén és az alatt. Az exobiológia (xenobiológia meg aminek még hívják…) igen komoly kutatásokat végez ezzel kapcsolatban… itt, a Földön. Mert nekünk más összehasonlítási alapunk nincs.

Mielőtt ábrándozni kezdünk  a marsi élet felfedezéséről, tudnunk kell, hogy szomszédunk nem kifejezetten kedvel minket. Eleve nehéz megközelíteni. 26 havonta van igen baráti közelségben a Földhöz, mindössze 80 millió km-nyire. Ekkor lehet elérni, máskor nem. Évekig tart az út… egészen pontosan 12 évig. Szóval nem piskóta lenne egy emberes mars-misszió. Eleve azt sem tudjuk, hogy egy élőlény ki bírna-e ennyit. Szóval pár majmot még oda kell küldenünk.

De térjünk rá, nagy kérdésünkre: Miért olyan vonzó a Mars a könyvekben, filmekben?

Egyrészt a megannyi legenda miatt bekerült a pop-kulturális köztudatba. A Mars-arc például szerepel a Mars mentőakció című filmben, mint egy intelligens idegen társadalom nyoma. A Totall Recall (Tökéletes emlékmás) című akció-sci-fiben az egyik Mars-pramist szemlélhetjük meg, holott az alapjául szolgáló Phillip K. Dick novellában szó sincs ilyesmiről. Kommersz filmeken kívül nemigen találunk mást a Mars-sal kapcsolatos filmlajstromban. A Mars mentőakció a Gömb (Michael Chrickton) és a Kapcsolat (Carl Sagan) nyomán haladó kontaktus-sci-fi, míg a Total Recall ostoba akció-sci-fi a rosszabbik fajtából. A Dick-mű történetét teljesen kifacsarva, a Mars-legendáriummal összekutyulva tálalja – színes, szagos, de pocsék ízű darab. A Vörös Bolygó érdektelen tucat-sci-fi. Az alkotóknak a tengernyi űrhajós-giccs mellett még volt pofájuk a 2001-Űrodüsszeia, megkergül MI-motívumát is lekoppintani, egy HAL-nél lényegesen vagányabb robot-kutyával prezentálva.

A ős-klasszikus sc-fi irodalomban a Mars volt az űrutazók elsődleges célpontja, közelsége miatt és azért, mert a legnagyobb koponyák is elképzelhetőnek tartották, hogy értelmes életet hordoz magán. H. G. Wells Világok harca című rendkívül meghatározó művében, a hódító idegenek a Marsról jönnek. Aztán minél többet tudtunk meg a Naprendszerről, annál messzebb tolódott az idegenek otthona. A Mars halott – ezt a tényt mindenkinek el kellett fogadnia. De még ma is felvetik sokan a lehetőségét, hogy ez talán nem mindig volt így. A legismertebb modernkori fikciókban is fellelhető ez az elképzelés. Ray Bradbury klasszikusában (Mersbéli krónikák) a Mars-halott felszínén zajló eseményket, egykor ott élt civilizáció szelleme lengi körül. A modern sci-fiben a Mars bolygót kiábrándultság veszi körül. Vagy egykor tündöklő, élettől pezsgő, de ma már halott planétaként mutatják be, vagy egyszerűen mint kietlen, élettelen pusztaságot. Egy valamiben azonban minden jövővízió megegyezik: a Mars-bolygó a földi űrkutatás elsődleges célpontja kell legyen. Vagy azért, mert az lesz második otthonunk. Vagy pusztán, mert közel van és nem valószínű, hogy ebben az évszázadban távolabbi égitestet látogathatunk meg.

Akárhogy is közelítjük meg a Mars-témakört, tudnunk kell, hogy szomszédos planétánk korántsem vár minket tárt karokkal. De közelsége és megannyi rejtélye miatt könnyedén megmozgathatja a kreatív elméket. Milyen lesz az élet  a Marson, ha már benépesítettük azt? Milyen rögös úton jutunk el odáig? Mit jelent majd az utókornak a Mars-bolygó? És a Mars későbbi lakosainak valyon mit jelent majd a Föld – ez a parányi, apró sziget, az univerzum roppant tengerén?

Sok szeretettel adom át ezt a kis munkát, a blog olvasóinak!

Norubi

Az ott egy majom... ellenvetés nincs!