Köszöntő!

Hello Mindenki!

Ez itt az én alkotói blogom. Mint mindneki tudja, akinek be fogom mutatni a blogot, az írás a hobbim. Írásaimon keresztül fejtem ki véleményemet a világról, mutatom ki érzéseimet. Az írás sokat segített nekem, személyiségfejlődésemben fontos szerepe van. Azért vagyok olyan ember, amiylen vagyok, mert írtam… és ha írtam, olvastak.

Az írás azonban nem könnyű feladat. Mindenki tudja ezt, aki próbálta már. Így van ez jól és ha megírtál valamit, jogosan érezheted (az olvasói visszhangtól függetlenül is), hogy valami igazán nagy dolgot vittél véghez. Az írás azt jelenti, hogy átadsz magadból valamit az olvasóknak. Valamikor egészen egszerű dolgokat adunk át így. Pusztán egy élményt, egy hangulatot. Valamikor csak szórakoztatunk, máskor igazán mélyen elgondolkodtatunk, komoly üzenetet közvetítünk.

Hogy miről fog szólni a blog?

Eddigi műveimről, jövendő terveimről. Élményekről, gondolatokról, érzésekről, melyek inspirálnak. Filmekről, zenékről, könyvekről, melyek hangulati hátteret biztosítanak. Barátokról, szerettekről, olvasókról akik nélkül nem lenne értelme az egésznek. Művészekről (gyakran hozzám hasonló amatőrökről), akiknek munkásságát közel érzem magamhoz.

Emberekről, akik körülvesznek engem. A Világról, amelyben élek.

És a Szándékról, mely alkotásra sarkall!

Szeretettel üdvözlök mindenkit oldalamon!

-Norubi-

AZ “AKTUÁLIS” ÉS A “BARÁTOK AKTIVITÁSA” AKÁR NAPONTA FRISSÜLŐ TARTALOMMAL KÖZÖL HíREKET? ÉRDEESSÉGEKET!!! Ma (2009.10.24) például rádiós beszélgetés a Galaktika magazin vezető szerkesztőjével. Az AKTUÁLIS menüpontban.

Néhány cikk mellett arany CM-logo látható. Ez azt fejezi ki, hogy a cikkben bemutatott alkotó(esetenként több is lehet egy cikkben) személyes vagy legalábbis internetes ismeretségben áll velem és munkássága az oldal profiljába vág. Ezekkel az alkotókkal rajtam keresztül könnyebb a kapcsolattartás, új alkotásaikról azonnal hírt kaphat az olvasó valamint  munkáikat kérésre bármikor tudom népszerűsíteni. Hírekkel, észrevételekkel járulhatnak hozzá a blog gyarapodásához. Akár cikkeket is írhatnak ide, hogy saját nézőpontjukat és munkásságukat bemutassák a Creative Mind olvasóinak.

A CM-logó igazi jelentősége azonban végül is Tiszteletem kifejezése az adott alkotó felé!

ROPPANT ÉRDEKES statisztika a google keresőrendszerének jóvoltából.  A grafikonon az láthatjuk, mennyien kerestek rá a cyberpunk illetve  asteampunk szavakra az elmúlt években. Lehet, hogy nem is  a cyberware fog megölni minket, hanem a gőzbe fulladunk bele? KATT IDE!!!

Visit InterGalaktika

Keleten a helyzet – Vexille/Wonderful Days

Ha azt mondom, cyberpunk, Te Gibsont mondasz! Akkor sincs azonban nagy baj, ha valami anime jut eszedbe a vad keletről, még nem vagy menthetetlen. A rövid játékidőben gyakorlatilag a cyberpunk teljes esszenciáját szummázó Ghost In The Shell és a kultklasszis Akira mellett már alig akad olyan ázsiai animációs filmremek, amelyet a szőrös szívűek ne sorolnának a “másodvonalba”. Az Ergo Proxy még az elit osztály, az Appleseed újabb részei már nem. Keleten a helyzet változatlan – szinte. Az utóbbi pár évben azonban két igen jelentős cyberpunk-anime is született. Az egyik jelentősége, hihetetlenül friss témaválasztásában rejlik, a másiké abban, hogy nem japán gyártmány.

Egyik sem friss darab. Világuralmat azomban valóban csak az elmúlt 1-2 évben harcoltak ki maguknak – már az elején leszögezem: méltán. Szó sincs róla, hogy újabb mérföldkövek születtek a stílusban, egyszerűen csak újabb adalékkal finomodott a már amúgyis pikánsan fűszerezett étel.

A Vexille 2007-ben jelent meg, hozzánk 2008 végén/2009 elején érkezett, puritán dvd-kiadásban. Teljes egészében számítógéppel generált (CG), szemkápráztató animációval, jól sikerült történettel, melynek leginkább hihetetlenül friss, a jelenkori helyzetre reagáló alapfelvetése lehet érdekes. A viszonylag közeli jövőben a elharapózó biotechnológiai és robotikai kísérletek visszaszorítása érdekében az ENSZ betiltja az ilyen jellegű kutatásokat, mint annak idején az atom-fegyverkezéssel is tette. Mivel Japán élen jár az érintett területeken, nem hódol be a világ akaratának, egyszerűen elzárkózik (ahogy egyébként most is tesz, bár egyelőre nem olyan intenzíven) a szó legszoroabb értelmében. Maga köré szemnek, műszernek áthatolhatatlan falat von és egy évtizedig nem ad magáról semmi jelet. Nem tudja tehát senki, mi folyik  a kulisszák mögött. Amikor azonban egy katonai akció során kiderül, hogy Japán minden képzeletet felülmúló fejlettségre tett szert a biotechnológia terén, egy speciális alakulat azt a feladatot kapja, hogy hatoljon be a lepel mögé és gyűjtsön információkat. Ahogy az lenni szokott: az akció kudarcot vall, alig éli túl valaki, az egy szem főszereplőnek szinte egyedül kell szembeszállnia rosszakaróival annak ellenére, hogy egy komplett felszabadító mozgalom jelentős tagja lesz. Az alapfeltevést (amely meghozta a filmnek az egyöntetű kritikai sikert) és egy roppant találó dramaturgiai fordulatot leszámítva, a Vexille története átlagos, de jól felépített cyberpunk-eposz. Néhol sajnos megidéz olyan klasszikusokat, mint a Mad Max vagy egészen megdöbbentő módon a Dűne, de az ezekből átvett kliséket (mert, minek szépítsük, azok) nem céltalanul használják fel az alkotók, a maguk kis univerzumához igazítják azokat. Mindehhez pompázatos CG-látványvilág kapcsolódik, amely csak az érzelmes jeleneteknél bicsaklik meg, de ott nagyon. Anime-játékfiguráink nem nagyon képesek összetett érzelmeket arckifejezésekkel megjeleníteni. A járművek, robotok és statikus objektumok megformálása azonban hibátlan.

A másik díszes darab, amiről szót ejtek, jóval korábban jelent meg, mint a Vexille, de hazánkba csak nemrég érkezett, az előbbihez hasonló, nem túl gazdag DVD-kiadásban. A Wonderful Days szinte minden tekintetben átlagos, a stílusba (értve itt a cyberpunkot és az animét egyaránt) semmi újdonságot nem hoz, mindazon által filmtörténeti mérföldkő. Ugyanis az első egész estés, mozira szánt dél-koreai rajzfilm. Kezdésnek pedig tökéletes. Nem is anime, modhatnánk, de mivel a japán anime szó semmivel nem jelent többet, mint rajzfilm, ezért maradhatunk ennél. Annál is inkább, mert egyértelmű, ki merített, kitől. A Wonderful Days megidézi a klaszikus cyberpunk-animéket és egy szerintem feledhető ponton még kicsit a steampunkra is rákacsint. Történetének alapvetése ötletesnek tűnik (a hulkadék és szennyezőanyag újrahasznosítására berndezkedett, tolális állam képe érdekes, de sajnos csak ürügy a giccses akció sci-fi-szcénák sorbafűzésére), a történet azonban végig átlagos, bár izgalmas és leköti a figyelmet. Ami igazi erőssége a rajzfilmnek, az a látvány- és hangzásvilág. Nyílván engem minősít, de Én még nem láttam ennyire szépen megkomponált képi és zenei világot egyetlen keleti animációs filmben sem. A CG-háttér előtt, kézzel rajzolt karakterek színészkednek és néhol egy-egy fénykép is betüremkedik a képbe, olyan elképesztő harmóniában egyesülve, amelyhez foghatót alig szemlélhettünk meg eddig. Így fordulhat elő, hogy a film legélvezetesebb részei azok, amikor valaki némán utazik motorral vagy valamivel a gigantikus tájakon keresztül, a gyönyörű képek és a melankólikus zene együtt szívfacsaró. Tudomásom szerint a film, nem jelent meg nálunk moziban, csak DVD-n, ami nagy kár, mert gyöngyvásznon elképesztő élményt nyújthatott.

Amíg a Wonderful Days a cyberpunk műfaj töretlen népszerűségét bizonyítja, addig a Vexille a létezésének jogosultságát, az üzenet örökérvényűségét. A keleti cyberpunk-opuszokra azonban jellemző egy  a stílusban nem hagyományosan jelenlévő szemlélet, mely szerint “nem a gépben van a hiba”… Minden, modern technológiából fakadó bajnak, kibernetikus rákfenének az ember az okozója. Ezt a Vexille mutatja be legtisztábban: monumentális, tudományos alapokra helyezett történetében a megdöbbentő etikai krízis, emberek millióinak kizsákmányolása tulajdonképpen egyetlen ember, hatalomvágyból táplálkozó őrületének eredménye.

Mondhatjuk ugyan, hogy keleten a helyzet változatlan, hiszen igazán új szemléletek nem érvényesülnek, ám éppen ez a két alkotás igazolja, hogy szükségünk van még a múltból vagy akár a jelenkori tapasztalatokból való tanulásra. És ha mégis valami másra vágynánk, ne feledjük: készülőben van a Blame! című (szerintem a valaha megírt legjobb) japán képregénybők készült CG-filmadaptáció, amely remélhetőleg új színt hoz majd a cyberpunk-animék világába – a feketét.

Mit hoz a jövő?

Call of Duty – Konrád György előadásáról

Van az úgy, hogy hív a kötelesség. Ilyenkor pl. véleményt kell írni egy esszéről, hogy a kőkemény PhD-vel rendelkező tanárúr kéjes örömmel vesézhesse ki, vagy csak ráírhasson valamit unalmában, mosolyoghasson rajta egyet. Most lettem kész a munkával és úgy gondoltam, mielőtt elvész az iskolai bürokrácia mocsarában, megosztom veletek, mert hát témába vág, az írásról szól. Amúgy is megtaláltam egy gimis, szín ötös magyar dogámat és könnyezve olvastam végig az alacsony színvonalon megfogalmazott, de ezek szerint hatásos esszémet József Attila akármilyen költészetéről. Úgy döntöttem  ilyen jellegű szösszeményeimet, ha lesznek még valaha, nem hagyom elveszni. Hát itt van (alatta pedig  a vizsgált esszé/előadás):

Szujó Norbert (Norubi)

Konrád György előadásáról

Konrád György szépirodalmi, néhol lírai hangnemben nem értekezik, hanem szónokol az írás és az alkotás csodájáról. 2008-as előadásában tulajdonképpen a téma minden aspektusát érinti, filozofikus gondolatokban tárja elénk az írás, leginkább a fikcióírás kérdéseit. Értékes gondolatokat fogalmaz meg, így akit nem zavarnak az olyan (egyébként igen szép) mondatok, mint “Minden ember várkastély, én is az vagyok, de csak néhány szobáját lakom.”, az valóban jelentős íráselméleti tudnivalókkal olthatja tudásszomját. Le kell ugyan hámozni az ibolyaszín héjat a laktató gyümölcshúsról, ez azonban pont az írás iránt érdeklődőknek nem jelenthet gondot. Szakmai szempontból lehetett volna feszesebb az előadás, de ezzel nyilván unalmasabb is lett volna. Konrád György minden kis fejezetben egy-egy témát boncolgat – nem a teljes körű anatómiai leírás céljából, a lényeget azonban biztos kézzel emeli ki és mutatja be a maga eszközeivel.
Szerinte az alkotó szándék az emberi gondolkodásban gyökerezik, minden ember elméjében megtalálható csírája. Összetett gondolati folyamatok kivetülése a mű. A mű pedig az író maga. “Figurái beszédhelyzetek: befesti az arcát, hogy ne féljen beszélni.” Freud szerint az alkotók szexuális sikertelenségük ellensúlyozása érdekében alkotnak. Kevésbé monomániásan a szexualitásra koncentrálva: amit nem tudsz elmondani egy másik embernek, azt alkotásba kódolva adhatod át az olvasónak, aki remélhetőleg egy feledhetetlen élménnyel gazdagodik ez által. Az író tehát önmagát írja másoknak. Szerepet játszik ha kell, mindig meg-megemelve az álarcot, hogy kitűnjön a szerzői én.
A fantáziáról mesél még Konrád, szerinte minden papírra vetett történet fikció, még az életrajz is. Fontosnak tartja a befogadót, mely nélkülözhetetlen eleme az írás-olvasás-megértés folyamatának. Olvasó nélkül nincs mű, világos. Ha írsz, az olvasónak kell adnod -mint láttuk – önmagad. Az írásnak persze vannak nehézségei. Történetesen a fantázia mindig gyorsabb, precízebb, hatékonyabb a szavaknál, amelyeket lassú kezünk papírra vet. Az írónak mégis alá kell vetnie magát az írás procedúrájának, amelyet ha jól csinál, önmagáénak érezheti a művet, az olvasónak szívvel adhatja. Az esszé szerzője néha zavarosan adja elő gondolatait, igazolást is nyert tehát: a szó gyarlóbb a gondolatnál.
Kevésbé elvont témára rákanyarodva az könyvek és az olvasás helyzetéről, jövőjéről filozofál. Eszmefuttatása elgondolkodtató, a problémákra tett javaslata üde, a hasonló témával foglalkozó könyvtártudósok körében nem igazán jellemző: használjuk ki a problémákat! Legyen kiívás a jövő.
Ezt írja: “Minden bizonnyal terjedni fog az elektronikus olvasás. Ha számítógépembe behívhatok bármely könyvet, lehetséges, hogy képernyőn olvasom egy darabig, lehetséges, hogy ugrom benne, és gyorsan lapozom, hogy átfuttatom és átfutom, ha azonban megállít a szöveg, megállít és marasztal, akkor kinyomtatom, de még valószínűbb, hogy akkor a vágy arányában nő a készség is megvennem a könyvet magát, mert aki sokat nézi a monitort, annak karosszékben jó fogású könyvet lapozni szabad órájában kellemesebb, mint az elenyésző fénybetűkre tapasztani a szemét nem csupán munkaidőben, de még a kötelességmentes olvasás luxusidejében is.” Pompás szavak, aranykeret, anyu képe mellé a falra! Konrád nem nyavalyog (csak a könyvtárosokat tudom felhozni rossz példaként újfent – én is az leszek). “Ha azonban megállít a szöveg” – nem tudok betelni ezzel a mondattal.
Néhány mondata azonban sok. Mint előadás, nyilván élvezetes az Írás, olvasás, véletlen bolyongás – esszének inkább csak érdekes. Ugyanakkor kellően átfogó és élvezetes – nagyszerű, tanulságos mese.

http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1708

A Moly éjszakája – novellafolyam (1. rész 1/3)

Legújabb novellasorozatom első darabját adom át a tisztelt Olvasónak! Szűz forrás, tehát itt jelenik meg először. Nagyon súlyos, depresszív alkotás, zilált történetmesélésel… Sötét kirándulás az emberi elme mélyére.

a moly éjszakája 001-1of3

Az élő művészet éjszakája (első nap) – ArtAlom 5. élőművészeti fesztivál

Egerben a korábban Nyílt Térnek nevezett élőművészeti fesztivál a megjelenésekor hiánypótló kezdeményezésnek számított és tudomásom szerint napjainkban sincs hasonló a történelmi városban. Évente tehát egyszer adózhatunk csupán a performance, e különös művészeti ág hódolatának egybekötve némi zajzene-élvezettel. Az idén a roppant eredeti ArtAlom névre keresztelt fesztivál első napja olyan volt, amilyen… valakinek csalódást okozhatott, véleményem szerint azonban nem volt rossz. Pedig rosszul indultak a dolgok, ami az élő előadásokat illeti.

Mindenek előtt azonban fontos újítás a korábbi négy évhez képest, hogy a műsorsorozat nyitányaként film vetítésen vehetett rész a kedves publikum, és nem is akármilyen filmet nézhettünk meg. A CineFeszt (nívós hazai, de nemzetközi jelentőségű fesztivál) beválogatott filmjeiből a Welcome to Hebron című dokumentumfilmet tekinthettük meg, szép, fehér falra projektálva. Az izraeliek által megszállt palesztin Hebron város (tartomány?) mindennapjait mutatja be a film, a hagyományosan legobjektívebb narrátor, egy gyermek, illetve kamasz szemszögéből. Leila igazán jó a narrátor jó választás volt a  narrátor “szerepére”… Értelmes, aranyos lány, aki a nehezen élhető ellenséges közeg kellős közepén lakik. A film kezdetén magára ölti hagyományos fátylát és azt ecseteli, hogy vallása szabad választása és nem erőltette rá senki. A folyamatosan bekapcsolt kamera szenvtelenül veszi a palesztin gyerekeket, amint detektorral vizsgálják át őket az izraeli katonák, minden nap, iskolába menet. Ez a helyzetről sokat mondó képsor többször is megjelenik a filmben. A kamera azt is rezzenéstelen nyugalommal veszi fel, amikor az izraeli gyerekek szidják, ócsárolják, kővel dobálják meg a palesztinokat. Az alkotók nagyon helyesen a történteket átélő Leilára bízzák az ítéletet, de  amásik oldal is meghallgattatik, igaz a korábbi eseményeket látva, véleménye erőtlen. Egy leszerelt izraeli katona vall a fegyveres erők hozzáállásáról és hogy mennyire abszurd a helyzet ott, azt a “Gas The Arabs”, nyílván izraeli zsidók által elkövetett falfirka világosan szimbolizálja.A Welcome to Hebron nagy erejű, jól megszerkesztett alkotás, mely által csöndes szemlélői lehetünk egy megdöbbentő társadalmi helyzetnek.

Tóth Roland 2.70 Ft (aki nem emlékezne: két forint, hetven fillér) című animációs rövidfilmje ugyan technikailag príma, dramaturgiailag egyszerű, mint  a bot és egy rövidfilmtől csattanót várunk el, valamint az is segített volna a filmnek, ha a néhány perces játékidőt észlelhető vágás nélkül oldja meg az alkotó.

Aztán kezdődött végre az élőművészeti előadások, performance-ok sora és gyomrost kaptunk. Nem olyat, hogy fájjon, csak hogy feldühödjünk tőle. Jól mondta szaktársam, hogy aki először jött el ide, az többet nem fog. Persze akkor még én sem számítottam semmi jóra. Vályi Péter valami nagyon sokat képzelhetett a műfajról és valóban igaz, hogy minden belefér… de azért ez sok volt, vagyis kevés. Vagyis semmi. Pár percig zúgtak-búgtak-kattogtak a zajok a lejátszóból és szaktársam megjegyezte poénkodva, hogy lehet, mindjárt lekapcsolják a zajt és megköszönik a figyelmet… És tényleg. Várt ott a tömeg és be lett szopatva, ami nagyszerű társadalomkritikai üzenet, értem én… csak nagyon mérges lettem.

Dénes Imre - Találkozás

Nem számítva semmi jóra, és nagyokat kortyolva a borba vártam a következő fellépőt. Dénes Imre talán a nap lejobb, de mindenképpen jól megtervezett performance-a a Találkozás címet viselte. Vörös szőnyegen, törökülésben nő várakozik, szőnyegéhez, két arany színű szalag vezet. A szalagok végén zenélő játékbabák és két sújzó, bejön Dénes gyúrni kezd Vazze’ és tollpihével zsonglőrködik (súly-erő;tollpihe-gyengédség… vagy bármi), néha leesik a földre a rakoncátlan pihen… nem baj, fel lehet dobni újra, ez egy ilyen műfaj. Dénes Imre kifárad, lefekszik, a nő húzni kezdi az arany (lelki)szálakat és magához vonzza a férfit. Az mint oltár előtt, térdepel, áldozatot mutat be, majd végül megérinti a nő és elmegy, magára hagyva a férfit… Teljes átlényegülés egy pillanatnyi találkozásért… ugye-ugye mi mindent megtesz a férfi néha?

Egyfajta átlényegülés, pontosabban megtisztulás volt Kovács István előadásának is a témája. Angyal függ a falon, tükör, vízzel telli lavór. Kovács levágja ruháit, meztelen (aki nem látott addig performance-t, az meglepődhetett… holnap azonban lesz szó egy BMZ nemű illetőről, akit először látva én is meglepődtem, de azóta ismerem a műfajt). Fürödni kezd, majd borotvahabbal keni magát tetőtől-talpig, borotválkozik. Amikkor végez, megtisztulva végre ölelkezhet az angyallal. Csurom művér lesz, majd az angyal alatt átbújik egy fóliakockán és kimegy egy ajtón, amely mögül fényesség szűrődik ki. Megtisztulástörténet, üdvözülés.

Lévay Tibor inkább csak szép, mint érdekes előadással zárja a napot. Szép lány pedálozik szobabicajon, Lévay körbefonja fehér kolbászlufival. A falra mozgóképek egymásba vetítve spirálban, Esztétikus látvány, különösen hogy a lány nagyon aranyos. Aztán mindenkinek jut kolbászlufi és remélem a mellettem helyet foglaló lány még emlékszik a hiénás fiúra.

A fesztiválra minden évben a Kis Zsinagógában kerül sor, ahol nincsenek székek, mindenki földön ül, körbefogva az előadókat. Fent az emeleten teát lehet kérni, becsületkassza van csak. A napi műsor végeztével mindenki átmegy az Egal kult.clubba, legalábbis eddig így volt, most azonban a mellette lévő Egrix adott helyet a zajzenei előadásnak. DJ-k, laptopról zajonganak, ahogy csak tudnak, bevallom én addigra nem voltam jó állapotban, nem mentem le a “koncertterembe”…

Mindazon által az idei élőművészeti fesztivál első napja szerintem elég  jól sikerült és a mai napra is hasonló előadásokat várok, leszámítva  a legelsőt. Ma a filmre nem megyek, de megtudom majd, mit vetítenek… Most azonban búcsúzom barátaim, holnap jelentkezem a mai nap eseményeivel!

Mi a performance?

Egy éve itt ( Javítva!)

Tegnap nagyon kész lehettem, mert két évfordulót is elfelejtettem. Az egyik szégyen, a másik csak szórakozottság. Kezdem az előbbivel. Épp hunynám be a szemem, engedelmeskedve az álomtündér akaratának, amikor nagy sikoltozásra riadok fel. Az utcán emberek rohangáltak, felfelé bámultak és percenként hatszor mondták, hogy Úr Isten… és akkor leesett. Mondom, nagyon kész lehettem tegnap!

A 2001-es terrortámadásról itt most nem emlékezünk meg, helyettem sokkal okosabb emberek megtették tegnap, én már úgyis szégyenben maradok. A blog témájához sem passzol igazán. Hanem a blog…

Bizony tegnap egészen pontosan egy éve volt annak, hogy az első poszt (Köszöntő) megjelent a Creative Mind oldalain, akkor még csak az első, nyúlfaroknyi szöveggel. Nem is baj, hogy elfelejtettem ezt a neves dátumot (amely egyébként a Köszöntő felé ki van íva), mert maga a blog csak októberben indult be. Az első cikk eléggé rövidke lett, alig egy oldalnyi terjedelemben számolt be a 2008-as egri szabadművészeti fesztiválról. Akkor még Nyílt Tér volt, úgy emlékszem, idén Artéria lesz. Mintegy születésnapi ajándékként három nap, három cikkben fogok beszámolni az Kis Zsinagógában zajló eseményekről, hazánk egyik jelentős performance-fesztiváljáról, alig több, mint egy hét múlva.

Egy év hosszú idő a webkultúrában, az alatt bizony fejlődni kell. A CM olyan szinten fejlődött ez idő alatt, hogy tulajdonképpen most néz ki úgy, mint egy blog. Most már nincsenek önmagukról szóló posztok (remélem, ezt az egy darabot még megbocsájtjátok, elvégre szülinap van), nincsenek belinkelt zenék (csak cikk illusztrációjaként fordulhatnak majd elő), gazdagabbak, jobbak lettek a cikkek, értekezések. Közben visszatértem az oldal eredeti koncepciójához és többet foglalkozom, amatőr írókkal, irodalmi portálokkal, különböző kulturális kezdeményezésekkel. Nem maradhatnak el azonban a profikról, közismert alkotókról szóló életműrajzok, filmekről, könyvekről szóló elemzések sem. A blog a kezdeti időkben erőteljesen bukdácsolt, ritkán jelentek meg rajta igazán jó cikkek és csalódott is voltam, mert nem tudtam, hogyan fogjak hozzá eredeti teremhez, hogy a kultúrában járatos, érdekes embereket ismerjek meg és ismertessem meg az olvasókkal. Ez után jelent meg a blogon a Nagy Blog-ajánló, ahol három fantasztikus blogot mutathattam be az olvasónak. A Világ  jobb alsó sarka a kiwi-kultúrával foglalkozik, Barok Eszter blogja gykorlatilag mindennel a részecskegyorsítókban lezajló szubatomi folyamatokon kívül (kultúrális és szociológiai kérdésekkel, szórakozással és az élet dolgaival), az Entembez blog pedig könnyed, színes formában értekezett a “mindennapi kultúráról” (sajnos azóta bezárt). Elhatároztam, hogy újra felkeresem ezeket a nagyszerű embereket és megkérem őket, hogy mondják el, mi történt velük azóta, mivel foglalatoskodnak a blgozáson kívül. Sokat köszönhetek ezeknek az embereknek, gyakorlatilag azt, hogy nem adtam fel a cikkek írását és nem halt meg a CM.

A nagy blogajánló után Megszálló Tőzike barátnémet mutattam be, ő tiszteletbeli tagja a nemlétező CM-klubnak, amely a nemlétező klubokhoz híven inkább csak eszmei értékkel bír. Ő minden esetre bájos színfoltja az ismerőseim körének. Nem sokkal ez után a Kiss Művészeti Műhely bemutatása következett. Őket is fel fogom kérni, hogy meséljenek az elmúlt egy évről.

Számos hullámvölggyel teletűzdelve, a CM nyikorogva haladt egészen nyárig, amikor belefarolt egy bazi nagy gödörbe és nem adott magáról életjelet. Akkor terveztem egy nagy Sci-fis összeállítát, amelyet egy párhuzamos blogon a DYSTOPIA blogzine-on adtam volna közre, de korántsem önhibámon kívül erre nem került sor. Néma csönd következett, amit Ti valamiért a múlthavi rekord-látogatottsággal háláltatok meg (több, mint 700-an nézték meg a tetszhalott blogot, köszönöm! ). Nem akartam hagyni, hogy magfulladjon a CM, ezért elhatároztam, hogy újult erővel térek vissza. Épp jókor jött Szlobodnik Gábor barátom híre, mely szerint kiadásra került új könyve, a Bizonytalanság börtönében. Ugyanis elterveztem, hogy egyre többet foglalkozok amatőr írókkal, hiszen van pár ilyen ismerősöm. Emellett számos olyan webes kezdeményezés indult, amelyek felkeltették a figyelmem, tehát téma lett bőven. A DYSTOPIA blogzine-ba tervezett cikk-ötletek sem vesznek kárba. Ezen a blogon jelennek meg, valamint valamilyen formában a http://www.intergalaktika.hu/profile/SzujoNorbert oldalon, hiszen ezek az írások inkább a sci-fi rajongókat fogják érdeklni.

Emellett a CM-nek elindítottam egy videós “mellékletét” a Creative Mind youtube-csatornát. Már korábban is terveztem, hogy az általam fellelt érdekesebb videókat megosztom az olvasókkal, de túlságosan nehéz lett volna kiválogatni a töménytelen mennyiségű vacak videó közül, ezért külön csatornát indítottam a http://www.youtube.com/user/norubicreativemind címen. Ide érdekes interjúk, filmelőzetesek és mostanában pl. az egri Kis Zsinagógában rendezett élőművészeti fesztiválokkal kapcsolatos videók, kisfilmek kerülnek fel. Jó szórakozást hozzá!

Hogy mit hoz a jövő? A tervek ugyan képlékenyek, de néhány kiindulópont azért van. A három napos fesztivál-beszámolót mindenképpen szeretném megcsinálni, talán barátaim segítségét is kérve. Ezen kívül igyekszem felvenni a kapcsolatot régi ismerősökkel, bloggerekkel, alkotókkal. A szeptember hónap és a következő hónap eleje a webkultúra jegyében telik majd, sok internetes kezdeményezést mutatok be – fikciós blogokat, írástechnikai blogokat. Folytatódik majd a Mind-Kult Renezőzsenik sorozat, Gillermo Del Toro bemutatásával. A DYSTOPIA rovatban érdekes tanulmányt olvashattok majd arról, hogyan ábrázolják a filmek a mesterséges intelligenciát. Ezen kívül szó lesz filmekről és a tudományos fantasztikummal kapcsolatos eseményekről. Mivel többeknek tetszett a Brian Michael Bendis-ről és a Dark Avengerről szóló cikk, ezért ezt a vonalat sem felejtem el.

Szeretném, ha továbbra is hűséggel látogatnátok a blogot, nem azért mert ezzel pótolhatatlan információforráshoz juttok. Egyszerűen csak olyan szívesen adom nektek az Alkotó Szándék cikkeit, ahogyan csak egészen becses ajándékokat lehet átadni. Ki nézi azt, hogy egy szép ajándék mennyire hasznos? Emellett azért remélem, hogy írásaimmal adok is valamit az olvasóknak, hogy általuk gyarapodik a szemléletük. Nézzetek vissza gyakran és szemezgessetek a cikkek között.

Jó szórakozást kívánok nektek a következő egy évre is!

bIRODALOM – ROST magazin

Augusztus elején röppent fel a hír a hazai kultúrális honlapokon és blogokon, hogy megjelent a ROST magazin. Hogy senki nem pattant fel és nem rohant azonnal az újságoshoz, elsősorban nem annak köszönhető, hogy egy internetes kiadványól van szó. Vadi-új kezdeményezés a vadi-új Vadkeletről. Él még a hazai ponyva, nem folytották meg a Da Vinci-kódok és a Twillightok és szerencsére az igényes szépirodalom sem szorította ki a piacról. A ROST magazin (az embernek ingere támad, hogy végig nagy betűvel írja, mint a LOST-ot) nem többre vállalkozik, minthogy pár perces szórakozást nyújtson az arra éhes olvasónak. Nem többre, de nem is kevesebbre.

A ROST tehát egy antalógia, picinyke füzet, amelyben picinyke írások vannak. A felkért íróknak 3000 karakteres novellácskákat (a novella szó már kicsinyítő képzővel van ellátva) kellett írnikus. Nem várhatunk tehát többet az írásoktól, mint szapora, minimalista történetmesélést a végén egy ilyen-olyan csattanóval. Meglepő módon volt, aki ilyen körülmények között nagyon szépen teljesített.

Nehéz értékelhető hosszúságú cikket írni egy ilyen kiadványról, de azt sem akarom, hogy  kritikák hosszabbak legyenek, mint maguk a művek. Némi alapvető ismerettel had szolgáljak az Olvasónak arról, hogy mi is a ponyva. Kis témához, kis információs forrás jár. Bár a Wikipédia stílszerű lenne (ha már ponyvairodalom, ugye), de legyen a kislexikon.hu a kiidulópontunk. E szerint a ponyvairodalom “Régebben a köznép szórakoztatására szánt, vásári ponyván árult irodalmi alkotások. ÁImoskönyvek, mondák, mesék, betyártörténetek mellett remekművek is kerültek ponyvára (pl.: Petőfi Sándor versei)” mai definíciója szerint pedig “Művészileg igénytelen, alacsony színvonalú alkotások, legtöbbször ponyvairodalomregények. Témájuk főleg a bűnüldözés, a kémkedés, valamilyen szentimentális kaland stb. Célja kizárólag a figyelem lekötése izgalmas v. annak szánt cselekménnyel. Káros társ. jelenséggé akkor válik, ha sikerűl kiszorítania az olvasmányok köréből az értékes irodalmat.”  - link

A ponyvairodalmi alkotások sajátossága, hogy zsánerek köré csoportosulnak, így nincs egységes ponyvaolvasói tábor, az érdeklődést vagy műfajokhoz vagy leggyakrabban szerzőkhöz kötik az olvasók. A ponyvában népszerű műfaj a krimi,a horror, a romantikus regény, kalandregény, a fantasy és a sci-fi különböző vadhajtásai. A ponyván belül is megvan a kettős vagy akár többszintű rétegződés, igényes és igénytelenebb írókat és műveket különböztetnek meg az olvasók és a kritikusok egyaránt. George R.R. Martin-t nem veszik egy lapra a tucatfantasy-író R. A. Salvatore-ral, pedig mindketten egy olyan zsánerben dolgoznak, amely talán a legkevesebb lehetőséget adja a szépirodalmi igényességű elbeszélésre (de ma pl. szépirodalomnak tekinthetjük a Gyűrűk urát vagy a Narnia-regényeket, vagy az Alice csodaországbant, holott elvileg nem azok – sántít a példa, mert ez ifjúsági irodalom, ami speciális rétege a szépirodalomnak). Minden műfajban vannak nagyágyúk, Stephen King-től, Robin Cook-on át, Dan Brownig vagy Lőrinc L. Lászlóig. Köréjük általában masszív táborok csoportosulnak. Az utolsónak említett névből kitűnik, hogy hazánk is kivette a részét az irodalom-iparból. Lörinc L. László még az igényesebb írók egyike, hiszen ötleteit utazásaiból meríti és szándékoltan a tömegekhez akar szólni, ezért használja a krimi műfaját. De említhetném még a jobbak közül Nemere Istvánt, akinek a munkásságának a jelentős része ponyvairodalom, ha nem is így nevezik. Aztán vannak “gyenge pontok” is, pl. a sokáig népszerű, gyalázatos, elviselhetetlenül buta Hód könyvek, amiket valami elmés ember megpróbált kiadni a renszerváltás után is, de beszélhetnénk még a “sosem voltam ott” és a “fősulin tanultam, hogy” tipusú háborús ponyvákról is. De a legegyértelműbb hazai példa, a Beholder és a Cherubion kiadó által kiadott töménytelen mennyiségű futószalag-regény az Észak lángjaitól, a Káosz ilyen-olyan testrészéig, a különbözű soft-sci-fiken (amik persze – figyelem! értelmiségi, sci-fi-rajongói közhely jön!! – fantasyk)  keresztül. Ha még a Terminator filmek alapján készült Halálosztó 3000 sorozatot is megemlítem, akkor már nem is olyan csábító  gondolat, hogy szabályos időközönként egy egyperces ponyvákkal teleszórt magazint olvassunk. És mégis.

Van ugyanis a ROST magazinnak egy diszkrét bája, ami letehetetlenné teszi a rövidke kiadványt. Hogy szeretjük az igénytelen szórakozást, jól mutatják a Transformers 2 nézettségi adatai. De esetünkben nem csak erről van szó. A magaziban szereplő történetekben lévő egy darab csattanó, dramaturgiai fordulat (amely a szűkös terjedelmi korlát és a kevés rendelkezésre álló stílus-eszköz miatt gyakorlatilag kötelező eleme az egyperces novelláknak) máris több, mint amit sok regényterjedelmű ponyvától megkapunk. Az írók biztos kézzel írták meg novelláikat, mondanivalót nem, kidolgozott miliőt azonban melepő módon sikerült a 3000 karakterbe beszorítaniuk, ilyen módon egészen érdekes alkotások születtek.

Juhász Viktor Hajnal hasadt című novellájában a rendszerváltás, okkult, démonikus folyamat, lovecrafti fordulat egy szürke, jelentéktelen vidéken. A Ha embereknem vagy angyaloknak nyelvén szólok is Körmendi Ágnestől ugyan gyengécske csattanóval operál, de főhősének stílusa megkapóan laza, holott “foglalkozását” tekintve nem ezt várnánk tőle. Fehér László a gamer-élményt szemlélteti, roppant ötletes írásában, az Átmenetben. K. Varga Beátától a Bioüzemmód egészen zseniális, kihagyhatatlan, egy perces sci-fi, a műfaj utánozhatatlan esszenciáját szarkazmussal visszadva. Csigás Gábor Nappal-éjjelje inkább csak érdekes, de szórakoztató, komor hangulatú, misztikus, lélektani fantasy. Mártonffy Mandula egészen döbbenetes erejű, szürreális, elvont kis írása nagy meglepetés volt nekem, a magazin előadástechnikailag messze legizgalmasabb alkotása (Mégis inkább). A Levelek a szerkesztőségből (László Zoltán) szintén szarkasztikus sci-fi, apró fricska, egyszerű, de nagyszerű csavarral. Miklós Ágnes Katától a Hajnalban, hazafelé szintén csi-fi, az előbbieknél kevésbé érdekes, reális jövőképet bemutató disztópia, amely bár ötletes, hoszabb terjedelemben kidolgozva súlyosabb is lehetne. J. Goldenlane Ugrás című alkotása kissé egyszerű fantasy vagy (a fantasztikus elemek hiánya miatt) történelmi jellegű ponyva, szikár, flegmatikus stílusa miatt lehet érdekes.

A ROST magazin legnagyobb érdeme az, hogy létezik és létezésével egy szabad szemmel talán nem látható, de szintén létező lyukat tölt be. Ami igazán lenyűgöző, az a projectben résztvevő szerkesztők és alkotók lelkesedése. Ez valahogy nem érzékelhető a kommersz irodalomban (ahová, ne feledjük, a szépirodalom jelentős darabja is tartozik) és ez az, ami miatt én megismerésre, támogatásra érdemesnek tartom Magyarország első ilyen jellegű kiadványát, amely nem csak a hazai ponyvairodalmat, de a webkultúrát is gazdagítja.

http://pulpfiction.hu/ oldalról letölthető a ROST magazin monitor- és nyomtatóbarát formában, valmint négy további novella hangoskönyv formájában meghallgatható, hivatásos színészek előadásában.

Kreatív labirintus – Szlobodnik Gábor: A bizonytalanság börtönében

Szlobodnik Gáborral a régi, szép Fangoriás időkben ismerkedtem meg, a megboldogult horrormagazin fórumán. Aztán a Dark Corners elindulásával rajzolódott ki a leginkább közös pont az érdeklődésünkben – ez pedig az írás volt. Gábor tudtommal, jóval korábban írni kezdett (de ezt majd Ő elmondja), én csak akkor. Művei már akkor kiforott írói stílussal voltak megírva és várható volt, hogy a fiatal szerző idővel kitör majd az interneten publikáló amatőr írók közül. Számos terv megvalósításába belekezdett, tagja lett a Tinta Klubnak, novellája jelent meg a klub első kötetében, a Pirkadatra Várva címűben, saját kötetet tervez, egy amatőr filmes csoportosulás tagja és végre megjelent régen készülő, nagy alkotása, a cikk témáját képező A bizonytalanság bötönében. Mindemellett Gábor nagy Lovecraft-rajongó, horror-kedvelő, kedves ismerősöm, barátom. A jó viszony ellenére elhatároztam, hogy nem csak a jó dolgokról fogok itt írni, hanem a rosszkról is. A mű azonban nem hagyott sok választást.

Amit először is tudni kell, az az, hogy az A bizonytalanság börtönében nem szokványos regény, hanem egy játékkönyv, ismertebb nevén “lapozgatós könyv”. Azért vonakodtam ezt leírni, mert ebből vélhetőleg mindenki a klasszikus Ian Livingstone-játékkönyvekre asszociál, vagy, ne adj Isten, a Cherubion kiadó változó minőségű, ám leginkább gyatra kiadványaira. Gábor nagy rajongója ezeknek a leginkább fantasy témájú kalandjátékoknak, de műve megalkotásánál egy merőben új koncepciót vett figyelembe. Aki ismeri a fent említett játékkönyveket, az tudja, hogy ezek leginkább a papír alapú szerepjátékokra hasonlítottak abból a szempontból, hogy az általunk irányított karakternek fejleszthető tulajdonságai voltak, ezeket befojásoló “varázstárgyakat” szerezhettünk és esetenként harca keveredhettünk szörnyekkel, más ellenfelekkel. Ennek lebonyolításában egy szintén a klasszikus RPG-re emlékeztető harcrendszer segítkezett, amelynek fő támpillére a dobókocka volt. Minden csata kimenetelét a kockadobás döntötte el, így igen nagy volt a szerencse-tényező, ami elronthatta volna játékélményt, ha nem csal mindenki, kivétel nélkül (nem hivatalos statisztikán alapuló információ – NT).

A bizonytalanság börtönében azonban más utat követ és nagyon remélem, hogy nem az utolsó lépés ezen az úton. Egyrészt a hagyományosan megszokott fantasy (vagy a  még gázabb ál-sci-fi) környezet helyett a műfajban kevésbé kihasznált, lovecrafti-milliőben (tehát a XX.század elejének gótikus rémtörténeteinek világában) játszódik a történet. Másrészt nincs kockadobás, amiért igen hálás lehet az olvasó. A játékot tehát nem a harc lendíti előre, hanem különböző nehézségű logikai feladatok megoldása, bolyongás a felkínált helyszíneken és közben a nagy részletességgel megírt, nagyszerű történet mozaikbarabkáinak összerakása. Ebből a szempontból A bizonytalanság börtönében nem is az asztali szerepjátékokhoz hasonlít, hanem a számítógépes kalandjátékokhoz. A lényeg  azonaban az, hogy a korábban megszokott játékkönyvekénél lényegesen jobb, frisebb élményt nyújt, és ennek számos oka van.

A könyv két nagy erőssége a történet és a logikai feladványok, ezek pedig tökéletes rendszert alkotnak egymással. Már itt elmondom, hogy szerintem ez a mű hibátlan percizitással megszerkesztett, veszettül-szórakoztató kaland, amit vétek kihagyni. A történet eredetileg szokványos, gótikus, okkult, misztikus thriller ám a játékrendszerből fakadó non-linearitás és a kellően sok történeti szál magasan az átlag felé emelik az élményt, amely eleve nem akármilyen. Hihetetlenül izgalmas, fordulatos rémtörténet ez, melyben az író végig fenttartja a feszültséget, amelyet (nem győzöm hagsúlyozni) a játékmenet csak tetéz. Nemhiába elmítem ezt újra és újra, ugyanis szerintem a mű legnagyobb erénye nem más, mint a logikai feladványok precíz rendszere és azoknak, a történet menetére, a karakterfejlődésre gyakorlolt hatása.

Az alap maradt a régi: kis fejezetekből áll a mű, amelyek számozva vannak, a fejezetek végén pedig választanunk kell, merre tovább (ha erre mész, menj a x. fejezetre…). Ilyen módon különböző termeket, szobákat, helyiségeket járhatunk be és kutathatunk át. Ez utóbbival kapcsolatos az eszközhasználat, amelyhez foghatót én még nem láttam játékkönyvben. Kutatásaink során különböző eszközöket találunk, amelyek esetenként számozva vannak. Mindenképpen meg kell jegyeznünk, milyen eszközök vannak éppen nálunk, így ha dobókockára nincs is szükség, azért egy papír és egy ceruza elkél (ennyi azonban bőven elég lesz). Később ugyanis, minden felszedhető tárgyra szükségünk lesz. Ha a tárgy nincs számozva, akkor vélhetőleg a későbbiek során egy kérdéssel szembesülünk: nálunk van-e a tárgy(Itt hívnám fel a figyelmet, hogy csalni nem érdemes, meg igazán élvezetes dolog a keserves kínok között bekövetkező halálunkról szóló leírsokatolvasni, ha úgy adódik). Érdekesebb azonban, ha a tárgy számozott. Az ilyen tárgyak vagy kombinálhatóak más tárgyakkal, vagy csak egy adott fejezetnél használhatóak. Sokszor nem áll előttünk megfelelő alternatíva, csak a tárgyak számával végzett egyszerű műveletek segítségével juthatunk tovább. A rendelkezésünkre álló helyszín minden szegletét be kel járnunk és át kell kutatnunk és közben érdemes térképet készíteni. Erre különösen a titkos ajtó-keresgélő feladatok miatt van szükség, amelyek miatt bizony gyakran be kell járnunk már sokszor meglátogatott helyszíneket is. El is érkeztünk a játék másik nagy erősségéhez. Ugyanis Gábor ügyesen megoldotta a lapozgatós könyvek nagy hibáját, amikor is visszatérve korábbi helyszínekre, ugyanaz az esemény (ellenfél) fogadott minket, ezt ugyan egyszerű továbblapozással meg lehetett oldani, az élmény sérült ez által. Gábor ezt két féleképpen oldotta meg. Vagy egyszerűen közli, hogy ha jártál már itt, lapozz ide… vagy, ami zseniálisabb: a megszerzett tapasztalatokhoz köti a továbblépés lehetőségét. Ehhez azt kell tudni, hogy a klaszikus játékkönyvek gyakorlatilag nem kezelték az idő dimenzióját. Szóltak ugyan utasítások arról, hogy most pihenhetsz egy órát vagy egy napot, ez csak értékeinkre volt hatással. Ha “egyik nap” egy tóparton találkoztunk egy szörnnyel, “másik nap” ugyanazon a tóparton, ugyanazzal a szörnnyel találkozhattunk. Ha egy teremben volt egy látomásunk, akkor később viszszatérve újra ugyanaz a látomásunk támadt. Ez végképp lerombolta azt az érzésünket, ami A bizonytalanság börtönébennél tökéletesen működik: hogy egy interaktív regényt olvasunk és nem egy “magányos szerepjáték” részesei vagyunk, ahol csak dobálnunk kell a kockákat. A bizonytalanság börtönében története során egyre több és több információt tudunk meg az egyes szám, első személyben elmesélt történet főhősének életéről, hányattatott helyzetének okairól. A történet során személyekkel találkozhatunk, akik információkkal látnak el mindek. Ha visszatérünk olyan helyekre, ahol korábban pl. egy kellemetlen atrocitásban volt részünk, de már birtokában vagyunk a tapasztalatnak, amit szereztünk ez által, akkor nem kell átélnünk újra az atrocitást. Így karakterünk nem csak térben bolyong, de időben is halad és karaktere fejlődik, ismeretei tágulnak. Mindez a korábban már említett, nagyszerű történet kibontakozásában elengedhetetlen.

Végezetül maga a kiadvány szerzői kiadásban jelent meg, tetszetős példány, hangulatos borítóval (bár kicsit jobban örültem volna, ha a könyvön belül szereplő egyik illusztráció került volna  a címlapra, de ennek talán korlátai lehettek). Belül néhány illusztráció van csupán, ebből is látszik, hogy ez komolyabb, felnőttesebb, mint fantasy stílusú rokonai. Irodalmilag (igaz, mint szórakoztató irodalom) is igen igényes, előrehaladásunkkal a történet egyre inkább elmélyül, komorabb lesz, hoszabbodnak a fejezetek és a történet végén vérre menő közdelmekben, egy nagyszerű fordulatban és egy korántsem megnyugtató lezárásban lesz részünk.

Nehezen tudom átadni a könyvvel kapcsolatos érzéseimet, az nem kifejezés, hogy jól szórakoztam: mint kikapcsolódás, mint játék és mint olvasmányélmény is páratlan volt – állandó feszültséggel teli, nagyszerű kaland. Egy komoly szerző, régóta készülő, folymatosan finomított munkája. Néhány dolgon lehet majd finomítani a későbbi hasonló művekben, de fölösleges túlbonyolítani a dolgot, ha így is működik.

Csak a végével “nem voltam megelégedve”. Az addig rendben van, hogy le kellett zárni a történetet, de hogy legalább a perverzek kedvéért ne lehessen visszatérni egy kis bolyongásra…:)

Álarc mögött a Hős – Brian Michael Bendis Marvel-disztópiája

Brian Michael Bendis

A klasszikus amerikai szuperhősök azért bújtak álarc mögé, hogy lényük és tevékenységük szimbolikus voltát hagsúlyozzák. Később a maszk a sérülékeny civil alteregó elfedésére és megvédésére szolgált – ezt az önző motivációt az olyan überpatrióta hősikonok, mint Amerika Kapitány vagy Vasember nem is vállalhatták ezért a nyílvánosság elé léptek. Brian Michael Bendis a szimbolikus hősök szerepét kérdőjelezi meg úgy, hogy megválaszol egy egyszerű kérdést: Vajon az álarc mögött rejtezik a hős, vagy maga az álarc az?

Az amerikai comics gyakori negatív megítélésének a legfőbb oka egy alapvetően hibás szemlélet, amely a képregényt a ponyva irodalomhoz hasonlítja. Ez a látásmód azért helytelen, mert a  kommersz képregény sohasem a kommersz regényhez, hanem egy másik vizuális médiumhoz, a kommersz filmhez állt közel és ez különösen a modern kori képregényekre igaz. Az sem igaz, hogy gyerekes a műfaj, hiszen már  a kezdetettkor a felnőtt korosztályt célozta meg, majd később egy újabb nemzedék felnövekvésével váltott fiataloknak szóló hangnemre (jellemző azonban, hogy az új generáció nem volt olyan szűk látókörű, mint elődei és a propaganda hangnemet felváltotta  a kissé árnyaltabb gondolkodás, részben a vietnámi háború, másrészt a faji egyenjogúsági törekvések hatására – az emancipáció viszont már  a propagandisztikus időszakban téma volt). A comics új gyermekkorának a 2001. szeptember 11-i terrotámadás vetett véget és hozta meg a műfaj második felnőttkorát.

Pókember elkésett

A Ground Zero felett magába roskadó Pókember képe fejezi ki legjobban a poszt-911-es hőskeresés és a klasszikus hőskép felülértékelésének igényét a képregény-kultúrában. Pókember elkésett, de a United 93 utasai szuper képességek nélkül is mentették a menthetőt. Az amerikai képregény legnagyobb erénye, hogy a leggyorsabb reagálású médiumok közé tartozik. Játszódjanak bár az űrben, vagy sosemvolt földi helyszíneken a  történetek, mindig az aktuális társadalmi jelenségekre reflektálnak rekordgyorsasággal. Egyzserűen hangzik, de kevés ilyen szórakoztató médium van.

A hősi szerep felülértékelésére irányuló alkotói törekvés leginkább az stilizált, szimbolikus hőskaraktereket érintette és ennek a folyamatnak Brian Michael Bendis (révén az Avengers széria nagy jelenkori alkotója) nagy úttörője. Ahhoz hogy végre témára térhessek (mert bizony még messze vagyok attól – bocsesz), a laikus olvasókkal is meg kell értetnem a Marvel képregények egyik legfontosabb sajátosságát: az univerzum- és mítoszteremtést. A kettő összefügg, sőt ugyanaz. Azt kell látnunk, hogy minden Marvel képregény különálló történetet mesél el, más-más főszereplővel a középpontban. Ugyanakkor a különböző szuperhős-történeteket az alkotók igyekeznek egy univerzumba rendezni. Miközben Pókember a maga magánéleti problémáival igyekszik megküzdeni, addig Amerika Kapitány önös érdekeket sutba vágva terroristákat agyal. A közös univerzum lehetővé teszi a crossover-eket, amelyekben kettő vagy több ismert és közkedvelt hős közös kalandja olvasható. De az egy univerzumba való tartozásnak a  legfontosabb jellemzője, hogy a különböző történeteken időről-időre végigfutnak úgynevezett krízishelyzetek, amelyek számos címre hatással vannak. Ezeknek a epikus méretű történeteknek nagyon fontos funkciója, hogy felfrissítsék, esetenkén újragondolják a hagyományos történeteket, a Marvel univerzum erőviszonyait (itt jegyzem meg, hogy amit eddig leírtam – a neveket leszámítva- az utolsó betűig igaz a DC képregényeinek univerzumára is). Emellett fontos megjegyezni, hogy a krízishelyzet kialakulása minden esetben jelzi, hogy az adott időszakban (évadban, ha így jobb) melyik cím és melyik alkotó domináns a képregényiparban. Esetünkben a választás, nagyon helyesen, Brian Michael Bendis-re esett.

Dark Avengers - élén Iron Patriottal

Bár a krízishelyzetekben nem minden alkotónak kell részt vállalnia (a Fantasztikus 4-es írója pl. kimarad az egészből, de említhetném a Thort is), de számos gyengülő címnek (pl. az Amazing Spider-Man) még jót is tesz a felfrissülés. Brian Michael Bendis azonban egészen extrém módon alakította át a Marvel világát azzal, hogy szétzilálta minden idők legnépszerűbb és a legtöbb klasszikus szimbolikával felruházott szzuperhőst magába foglaló hőscsapatát, az Avengerst (Bosszú Angyalai – szerintem pár olvasómnak kezd kellemetlen lenni a cikk… sajnálom őket, de ez is kultúra). A csapat egy földönkívüli invázíót követően (külön cikk lehetne annak a krízishelyzetnek a kielemzése, hiszen az is számos társadalmi refleksziót tartalmaz) szétszéledt és ha ez még nem lenne elég, Norman Osborn (Zöld Manó – minden idők egyik legemblematikusabb szupergonosza) vette át a világmegmentő szervezet irányítását. Gyilkosokat, bűnözőket kért fel, hogy személyesítsék meg a team korábbi, kultikus alakjait. Így megszületett a Dark Avengers és ezzel a Dark Reign saga.

Brian Michael Bendig korunk egyik legjobb Marvel-akotója, aki azonban önálló íróként nem túl kiemelkedő. A Marvel berkeiben viszont nagyon fontos címeket vezényel le, pl. az Ultimate Marvel univerzumában az ő nevéhez fűződik a z Ultimate Spider-Man és később az Ultimate X-men is. Bendis kiváló érzékkel vette  észre, hogy az olvasók igénylik a klasszikus hős karakterek, de leginkább a körülöttük lévő szimbolika felülbírálását. Bendis nem kevesebbet állít, mint hogy a hős csupán egy maszk és tevékenységét könnyen lehet világmegmentésnek álcázni akkor is, ha sokkal önösebb érdekek húzódnak mögötte. Érdemes áttekinteni a Dark Avengers csapatot. Nem terhelem azonban a kedves olvasót részletekkel. A ényeg az, hogy igazán veszélyes bűnözők öltötték magukra a klasszikus hősök gúnyáját (egy példa mégis: Venom, Pókember nagy elllenfele ezúttal – konszolidáltabb külsőt magára öltve – magát Pókembet személyesíti meg). Igazán szimpatikus egyébként a felállás, koránt sem visszataszítóak a karakterek. A leginkább a csapat vezetője, Norman Osborn karaktere fejezi ki a Dark Reign koncepcióját. Ő ugyanis Iron Patriot néven tulajdonképpen Vasember és Amerika Kapitány ( az überpatrióta triumvirtus tagjai, Nick Fury mellett) keresztezése, két lábon járó Union Jack és modern kereszteslovag. Emellett szociopata gyilkos és világuralomra törő terrorista. Érdemes még megemlíteni a Sentry nevű karaktert, aki tulajdonképpen Superman Marvel univerzumbéli megfelelője. Sentry igazi világmegmentő. Legyőzhetetlen szuperhős, aki egy mesterséges intelligencia segítségével rangsorolja a különbözá katasztrófahelyzeteket és másodpercre pontosan ér el az adott helyszínekre. Ugyanakkor Sentry súlyosan bomlott személyiség, állandóai viaskodik a void-nak nevezett sötét  énjével. Érdekes még Sentry és a Norman Osborn között húzódó kapcsolat. Ügyes manipuláció révén ugyanis az egykori übergonosz Zöld Manó irányítása alá vonja a tudathasadásos Sentry-t, aki így a totális hatalomátvétel legfőbb eszköze lesz.

A Dark Reign képregények (bár nem mindegyik kiemelkedő) üde színfoltot jelentenek a kortárs, kommersz képregényiparban. A Dar Avenger sorozat különösen jól sikerült darab, Bendis remekműve. Az eddig öt részből álló sorozatra non-lineáris történetvezetés, pergő akció, kiváló karakterábrázolás és gyönyörű képi világ jellmező. Aki soha nem olvasott még ilyen képregényt, az valószínűleg nem fog megbékélni a harsány színekkel, a modoros szövegekkel. A képregényeket könyed szórakozásnak tartók viszont azon lepődhetnek meg, hogy a Dark Reign képregények egy része igen erőszakos. Például a Dark Reig-Hawk Eye spinoff-ban a Sólyomszem gúnyáját magra öltő, közveszélyes bérgyilkos, Bullseye egy tollal kiszúrja a tőle autogrammot kérő hölgy szemét, a Dark Avengerben (ami még a kevésbé vulgáris és erőszakos címek egyike) Sentry letépi a Morgan LeFey nevű hölgy szép fejét (mondjuk megérdemli a büdös ribanc). A Dark Reign képregények, de főleg a Bendis nevével fémjelzett Dar Avengers nagy erénye, hogy rávilágítanak a hős-kultusz visszásságaira – egy olyan társadalmat mutat be, amelynek hétköznapi halandói (azaz mi) ügyem manipuláció hatására kegyetlen gyilkosokat fogadnak el, mint hősöket. Igazi Marvel-dzisztópia ez, mely rámutat a heroikus szibólumok és az azokat kitaláló emberek gyengeségeire. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Iron Patriot – ez a Union Jack-be öltözött kereszteslovag, aki a világmegmentő larca mögött a világuralomra tör – miközben a klasszikus patrióta hősikon, Amerika Kapitány a történetek jelenében halott. Kissé didaktikus, túl egyértelmű utalás… de hát pont ezért szeretjük az amerikai comicsot (mármint MI, akik tényleg szeretjük), mert egy fantasztikus mesevilágon keresztül mutatja meg nekünk, kik vagyunk. És egy vietnámi fegyveres konfliktus valamint két torony leomlása kellett hozzá, hogy a negatív tendenciákat se fedjék el előlünk.

wiki

A fenti wiki-címen olvasható egy lista, a Dark Reign-hez kapcsolódó címekről. Lehet szemezgetni. De leginkább a Dark Avengers eddigi öt részét ajánlom, amelyeket azonban legálisan csak dombornyomásos kártya birtokában lehet beszerezni. Ez van.

Sentry-az Őrszem – magyar nyelven olvasható képregények

Feldolgozás alatt álló hasonló témák:

Hazai Marvel-körkép

Ultimate Marvel Comics

Blog-hírek 2009. június vége

Érdekes cikkek a blogvilágból. Szemezgessetek, ahogy én is teszem majd’ minden nap.  Kúltúra, irodalom, művészet, szórakozás…

A pár napja indult, Minden, ami Irán blogon rövid, de tartalmas, lényegi áttekintés olvasható a persza művészetről.

Megszálló Tőzike barátném új, rövid, de elgondolkodtató, érdekes írással jelentkezett. A Bolondok? c. alkotás itt olvasható.

A Fekete Nap blogon Akragyij és Borisz Sztrugackij Sánta sors című regényéről olvashatunk kritikát. A nagysikerű szerzőpáros regényei manapság újra a nyugati olvasók célkerezstjébe kerültek, vélhetőleg a Lakott sziget c. filmadapptáció hatására. A Fekete nap blog egyébként könyvekkel, képregényekkel és zenével foglalkozó kultur-blog.

A Vahs kuckója 2.0: Hereföld blogon (Hereföld: Cloverfield – talán semmi jelentősége, de azért leírtam) folyamatosan bűvülő összeállítás sorozat olvasható Philip K. Dick munkásságáról. A sorozat a hetedik részénél tart, amely a Várjuk a tavalyi évet c. művel foglalozik.

Peti Bácsi bizarr kiskönyvtára mélyén újabb érdekes irodalmat olvasgatott és élményeit megosztotta a nagyközönséggel. Most nagy kedvencen, Murukami Rjú-tól a Nyakig a miszóban került terítékre. Kár hogy lehúzza  a művet, bár való igaz, hitelességén kívül nagy érdeme nincs.

Újságíró ábrázolás az amerikai tinifilmekben címmel igazán igényes összeállítás, trsadalomkritika olvasható Barok Eszter Nagyszerű blogján. Itt.

És végül egy szomorú hír: Meghalt Michael Jackson, gyermekkorunk nagy Moonwalker-e. Reméljük végre megtalálta a boldogsággal, mókával és kacagással teli Neverland-et… a lehető legtávolabb a Földtől.

Tinta Klub vérfrissítés – a Legnagyobb félelem novellapályázat győztes műveinek kritikája

Az elkövetkező napokban-hetekben leginkább az amatőr irodalommal foglalkozok majd, de ez nem azt jelenti, hogy a hagyományos (filmajánlók, kritikák, esszék) posztoktól el kell búcsúznia az olvasónak. Azonban igyekszek egy éles kanyarral visszatérni az Alkotó Szándék blog eredeti koncepciójához, így a jövőben is számos amatőr irodalommal foglalkozó cikket olvashattok itt.

Ha az amatőr irodalommal foglalkozunk, akkor mindenképpen meg  kell ismernünk azokat csoportosulásokat, írói köröket, amelyek pályázatokkal, tagtoborzással támogatják a feltörekvő írói nemzedéket. Ahogyan az asztalfiók-irodalom művelői hajlamosak egy-egy szórakoztató irodalmi műfajt előnyben részesíteni (mivel rend szerínt egy kapcsolódó szubkultúrából vagy rajongói körböl érkeznek – sci-fi rajongók, szereplyátékosok, horror-buzik, stb.), úgy ezek a társulások is megjelölnek egy-egy megszabott működési kört, bár ezt nem tartatják be szigorúan. A fentebb említett irodalmi körök közül az  egyik legfiatalabb, de az egyik leglelkesebb is a Tinta Klub, amely a misztikus irodalom, leginkább a horror irodalom hazai felvirágoztatását tűzte ki célul. A cél nemes, hisz gunyoros túlzással mondhatjuk, hogy Magyarorszgon nem létezik horror-irodalom. A fiatalon örök nyugovóra tért Fangoria horror-magazin novellapályázataival igyekezett összekaparni egy lelkes amatőr írói magot. A szerkesztőség ez irányú törekvéseinek megtestesülése az igen népszerű Dark Corners irodalmi portál, amelyet jómagam igen nagyra becsülök. Tulajdonképpen e két hajtóerő (Fangoria és DC) hatására alapulhatott meg a Tinta Klub, amelynek tagjai  számos kiadásig eljutott fiatal író és tapasztalt, piacképes publikáló (mint  a húzó névnek, reklámarcnak is tekinthető Nemere István vagy a puhafedelű misztikus thrillerek fiatal cézára, Michael Mansfield).

A 2008 végén meghírdetett, Legnagyobb Félelem című novellapályázatukkal a klub fennálása óta második alkalommal toboroznak tagokat. A friss hús köreiből három dobogós helyezett és ugyanennyi különdíjas lett kiválasztva. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a misztikus irodalmi stílusokat hazánkban csak a Tinta Klub képviseli, ezért a stílus kedvelőinek és az amatőr irodalomi kultúra jelenségeit élvezettel vizsgáló őrülteknek (amilyen én is vagyok:P) nem lehet közömbös az eredmény. Lássuk tehát szép sorjában a díjazott műveket, azok hibáit és érdemeit… Kritika következik tehát, nem reklám.

Chris Detroit (Szalay Sándor) Szívem a szíved alatt című novellája leginkább alapkoncepciója miatt kaphatta meg az első helyezést, én személy szerint másik írást választottam vona. Az író szerintem a szűkös terjedelmi limit áldozata lett, feltételezem ugyanis, hogy kétszer-háromszor nagyobb karakterszám esetén valami egészen nagyszerű dolgot alkotott volna. Amit így kapunk, az egy nagyon érdekes történet, amelyben a hagyományos amerikai comics (leginkább a Frank Miller-es, noiros irányvonal) esszenciáját kapjuk. A “bűn városa” és az “önkéntes igazságosztó” tematika köré épülő koncepció igen szokatlan a hazai irodalomban, én hasonlóval nem találkoztam még. A törénet különlegessége még, hogy egy külső “szemlélő”  a narrátor. Az idéző jel kétszeresen is indolkolt, hiszen az egyes szám első személyben (egy a bűnügyi regényekre, de még inkább a filmekre jellemző “kihallgatás jelenet” során) elmesélt történet főhőse csak annyit tapasztal a történtekből, amennyi szűk környezetében lecsapódik és mindemellett ráadásul teljesen vak. Ez egy nagyszerű lehetőség, amelyet az író csak részben használ ki, de még egyszer mondom: véleményem szerint ez a szűkös karakterlimit számlájára írható. A rövidség  a mű legnagyobb hibája. Igazán remélem, hogy a Tinta Klub tevékenységének köszönhetően teret kap ez a stílus a hazai mainstream szórakoztató irodalomban, mert a Szívem a szíved alatt egy alapvetően ötletes mű és ami még nagy erénye: igen komor, a sokak által talán gyerekenek ítélt “szuperhős” tematika ellenére is.

Személyes kedvencem a Nagy Dániel által jegyzett 22:15, amely egy frappáns, humoros történet. Már amennyire humoros lehet az öngyilkosság témája. Kissé komor fekete humor lengi át  a történetet, amelynek főhőse újra és újra megmenti szerelmét, aki minden szombaton a címben jelzett időpontban öngyilkosságot kísérel meg. A novellából megtudjuk, meddig megy el a férfi a lány megmentése érdekében (annyit elárulok, hogy a végsőkig). Bár a novella elég rövid és írástechnikailag nem kiemelkedő (egyébként egyik pályamű sem az), de ötletes , gyors, szituációk közötti átmenet nélkül elmesélt sztorija miatt igazán élvezetes, modern novella. Ha a Tinta Klubnak valóaban  célja a szerintem igencsak javallott vérfrissítés, akkor Nagy Dániel ebben oszlopos szerepet vállalhatna.

Tóth Beáta Az alagsor című novellája arra a megfontolásra építkezik, hogy ha egy magányos alakot belehelyezünk egy elhagyatott, komor, sötét környezetbe (esetünkben kórház és hullaház), akkor az mindenképpen félelmetes. De nem mindig az. A novella egy thriller forgatókönyvének részlete lehetne, de sajnos vége lesz, mielőtt megjelnik a maszkos gyilkos, vagy feltámadnak a holtak. A kezdő sorok ugyan igyekeznek éreztetni velünk, hogy egy idős férfinak különösen nyomasztó élény lehet egy hullákal teli boncteremben sétafikálni,de  a novella  csak az igazán érzékeny lelkületű olvasóknak fog  borzongató perceket okozni. És azokból a  percekből sem lesz sok – a pályaművek közül talán Az alagsor szenvedte meg legjobban a terjedelmi korlátot. Véleményem szerint Tóth Beáta, az Ammerúnia fantasy irodalmi kör és a Karcolat szerkeztőségének tagja, fog még ennél sokkal jobb műveket is írni ebben a stílusban.

Czinóczi Krisztina pályámaűvének bemutatásával már a különdíjas alkotások köréhez érkeztem. Mindegyik díjazott alkotás közül az Út az erdőn át ragaszkodik leginkább az amatőr írói körökben közkedvelt, hagyományosnak nevehető Poe-Lovecraft-King stílusvonalhoz, de szerencsére az írónő meg sem kísérelte átvenni a klasszikus írók, szépelgő stílusát, gótikus esztétikumát sem pedig King álmodern, pszichologizáló realizmusát, holott utóbbi kicsit mintha érződne a sorokon. Gyermekkori félemekről mesél az írónő egy kalandvágyó, misztikumokra éhes fiúcskát megszemélyesítve, egyes szám első személyben. Bár a  főhős felnőtt korából emlékszik vissza a rég történtekre, a történetet mégis az a gyermeki báj lengi körül, amely a tábortűz mellett mesélt rémtörténetek sajátja. A mű tanmese is arról, hogy hogyan kezeljük a félelmeinket, amelyek amúgy mindig vissza-visszatérnek. Bár a novella gyakorlatilag semmi újat nem ad hozzá a klasszikus stílushoz (bár kétségtelenül jót tesz neki, hogy azt nem teljesen veszi át), a hagyományos rémtörténetek kedvelői igen jól szórakozhatnak rajta.

A Santorina Grey (két, a Cherubion által kiadott fantasy regény írója) által írt, Az ajándék címet viselő novella az egyik, ha nem A legjobb pályamű. Stílusában szürreális, kissé spirituális utazás-történet. A főhős az ajándékba kapott masszázs során egy lelki felfedezőútra indul és számos álomszerű élményen át eljut egy “túlvilág” szerű helyre (a történet igen hasonlít az úgy nevezett halál utáni élményekre), ahol múltbeli ismerősök szembesítik félelmeivel, amegy egyfajta spirituális magányból táplálkozik. A félelem leküzdetik és hősünk visszatér  a valóságba, ahol az olvasót még várja egy nehezen értelmezhető, ugyanakkor valamiért igen hatásos csattanó. Ami miatt az írás szerintem alapkoncepcióját tekintve a legerősebb a pályaművek közül, az az, hogy a félelem fogalmát igen mélyen értelmezi, ennek kidolgozottsága azonban nem teljes, bár ebben a terjedelmi korlát játszhatott közre. A szürreális, fantasztikus történetek kedvelőinek csemege, a rémtörténetek  rajongói viszont aligha tudnak vele mit kezdeni.

Hantos Norbert Félelemspecialista művét izgatottam kezdtem olvasni, hiszen az úriember 2008-ban megnyerte a Preyer Hugo emlékére meghírdetett, igen nívós sci-fi pályázatot (sajnos pályaművét nem állt még módomban elolvasni), ennek ellenére amit kaunk, egy közepesen szórakoztató thriller/krimi ami ugyan alapkoncepciójában érdekes (egy fóbiákkal kínzott emberekkel teli világ, amely természetesen a saját társadalmunk görbe tükre), ám a félelem fogalmi köre csak igen sekélyen van kidolgozva. Az egyperces krimik kedvelői elszórakozhatnak rajta, de sajnos a lezárásban kínált megoldás sem túl különleges. Javasolnám az írónak (ha szabad ilyet), hogy az ötletet egy hosszabb, sokkal hosszabb műben fejtse ki.

Ezzel végéhez is értem az összeállításnak. Remélem, szavaimmal nem sértettem meg senkit – ez nem állt szándékomban. A negatív kritikák ellenére sem az a célom, hogy alássam valakinek a munkásságát (erre nem is lennék képes, természetesen)- épp ellenkezőleg. Minden olvasómat szeretném arra ösztönözni, hogy ismerkedjen meg a Tinta Klub munkásságával, mely -mint említettem – Magyarország egyik leglelkesebb írói köre. Nemrég például scriptoriumot indítottak belső tagoknak. Az ide érkezett művek elbírálását az olvasókra bízzák.

A felsorolt művek elolvahatóak a Tinta Klub honplapján. Egészen pontosan itt.

A díjazottak bemutatkozása pedig itt található.